Biztosan van latin neve is ennek a különleges növénynek, de nem tudom. Nem is érdekel. Bezzeg a tulipánfa szó hallatán rögtön eszembe jut szegedi diákkorom, a sűrű szerelmek és a bizonytalan jövő miatt még nem aggódó, izmosodó eszmélkedés ideje. Emlék alakban egyszerre hull rám ilyenkor minden abból az időből, aminek immár húsz éve, mégis elevenen motoszkál. Jó volt, hogy teli szívvel, reményekkel tudtam nekifeszülni a jövőn bábáskodó jelennek. Másképp fájt, ami fájt, mint most, mert teljesen át tudtam adni magam a sajgásnak. Nem voltam képes, és nem is akartam magam védeni. Persze ez már múlt.

A tulipánfák most is ott állnak a Széchenyi téren. Még nem írjuk, csak április első napjait: nem csoda, ha az este pirospozsgát csíp a sétálók arcára. Mégis a tulipánfa már virágot hajtott. Tövében a babarózsa épphogy levelét egyengeti, s lám, kedvenc fám előbb hozza virágát, mint levelét.

Miféle furcsaság ez? Olyasmi, mint Janus Pannonius ötszáz éve versbe írt mandulafája. Korán jött virágát a fagy lemetszi. A koránjöttek sorsa felénk pusztulás.

És a tulipánfa? Neki is a természet szabta, hogy másoknál korábban, ráadásul levéltelenül hozza világra virágát. Ó, te szegény, virágot hajtani tápláló levelek nélkül?

És tessék, fittyet hány a zord időnek. Valahol, nem tudom hol, talán a rostok közt megbúvó vég-tartalék energiák nem engedik veszni a húsos és bátor szirmokat. A természet újra és újra csodát teremt!

Csoda? Nem! Mindig voltak és lesznek elgémberedő, pusztuló mandulafák, de lesznek csodaszirmaikat idő előtt kibontó, fagyra mit sem hederítő, józanésszel halálra ítélt, mégis túlélő, sőt tündöklő tulipánfák.

Tolnai Kata