Kedves Olvasó!

Rendhagyóan sok a gondolkodó rovatbeli cikk e dupla oldalon. Ennek a ténynek csak örülhet a szerkesztő, hiszen bármely újságot tartalmassá tesznek a gondolatmagvú írások. És tényleg jóleső, hogy rövid idő alatt sikerült rávenni az alább megszólalókat, hogy osszák meg velünk gondolataikat a közelgő márciusi nemzeti ünnepről.

A szerkesztőbizottság legutóbbi ülése zömében nem az újság ügyeiről szólt, hanem arról, miként lehetne úgy ünnepelni, hogy tanár és diák egyaránt megérintve érezze magát, de legalábbis nyitott legyen március idusa ünnepének üzenetére. Mind a hallgatók, mind a Marketing és Kommunikációs Igazgatóság munkatársai szeretnének rendhagyó, különleges ünneplést. E szándék megvalósításához küld bíztatást és segítséget ez a néhány írás.

Eddigi újságkészítő tapasztalatomból azt szűrtem le, hogy az emberek igenis hálásak, ha gondolatokat oszt meg velük valaki, s ha meghallgatják, fontosnak érzik az ő gondolataikat.

Íme egy jókora ajándék gondolat-csokor Önöknek!

Tolnai Kata – szerkesztő

Egyetemi emlékezés Az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot idéző egyetemi megemlékezés március 14-én 13 órakor lesz a NET-ben. Mindenkit szeretettel várnak a rendezők!

Szabadok ünnepe | Magánünnep | Óvatos kíváncsiság | A mi ünnepünk | Mást diktál a korszellem

Szabadok ünnepe

Az általános iskolában és a gimnáziumban hozzászoktam, hogy minden nemzeti és keresztyén ünnepünk alkalmából az arra kijelölt tanár időt és energiát nem kímélve igyekezett olyan színvonalas programot összeállítani, ami egy kicsit különbözik a korábbiaktól. A diáklét magától értetődő része volt, hogy az ünnepség kötelező, és persze szép ruhában kell menni. Aztán jöttek az egyetemi évek. Felszabadultunk a kötelező ünneplés alól, és én azt hittem, hogy már épp elég megemlékezést láttam ’56-ról meg ’48-ról, és egy életre elegendő munícióval rendelkezem a témában.

És ekkor jött a különös felismerés. Ötödévesként hazafelé tartottam – a Knézich utcán – az egyik nemzeti ünnepünk előtti napon, s azon morfondíroztam, hogy mi mindent kellene elintézni a holnapi szabadnapon, kikkel kellene találkozni, és hogy állok a takarítással. Ekkor felötlött bennem a kérdés: Mit is ünnepelnék, ha elmennék az egyetem központi rendezvényére? Megpróbáltam magam azzal nyugtatni, hogy én már annyi ilyen ünnepségen vettem részt, biztosan össze tudom szedni a klasszikus történet összes szereplőjét. Bevallom, nem lett teljes a lista. Azóta felértékelődött számomra a lehetőség: tartozom egy olyan közösségbe, melynek tagjaival lehet együtt emlékezni. És milyen furcsa, hogy a legtöbb dolgozó embernek ez már nem adatik meg, legfeljebb kimehet az országos megemlékezésre – amitől mindig is ódzkodtam az idősebbek intése miatt, akikbe belerögződött az előző rendszer túlélésének alapszabálya: minden tömeges dologból kimaradni, és minél inkább titkolni, hogy nem azonosulunk a hatalommal.

Azt mondják, március 15-én szabadságharcra emlékezünk. Azt is mondják, hogy most már szabadon emlékezhetünk. És azt is, hogy azért fontos emlékezni, hogy mindig felismerjük a szabadságunkat korlátozni akaró törekvéseket s tegyünk ellenük mi is. Talán ezért fontos megállni egy-két órára, kikandikálni a kamaszkorban törzshelyül választott kocsma füstjéből, ahol feledni lehet a kilátástalanság súlyát és megemlékezni: Jé, mi szabadok vagyunk!?!

Igen, szabadok vagyunk, és van egy ország, amelyet nekünk kell értelemmel megtöltenünk.

BMD (PhD hallgató)

Szabadok ünnepe | Magánünnep | Óvatos kíváncsiság | A mi ünnepünk | Mást diktál a korszellem

Magánünnep

Március tizenötödikéről, bevallom, legelsőként egy körszakállas ember arca jut eszembe, a valaha volt petőfisándor-figurák egyike, aki a tévéközvetítés alkalmával, a kilencvenes évek közepén, a hivatalos ünnepségek mintegy tetőpontjaként a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elszavalta a Tizenkét Pontot, a kavargó szél belekapott dramaturgiailag kócos hajába, utána csend, majd a megzenésített Nemzeti dal következett, szívből jövő keserűséggel, úgy, ahogy csak az képes érezni, aki tudja, mit jelent a Balsors. Ami tudvalevően régen tép. A mai napig beleborsódzik a hátam, ha eszembe jut. Mit rákentek a századok, lemossuk a gyalázatot! S ezekből az apró momentumokból végül egy érzés keletkezik, egy nehezen meghatározható, mások számára elmondhatatlan érzés áll össze.

Azt hiszem, nekem alapvetően szerencsém van március tizenötödikével. A fentiek miatt számomra jelent valami egyénit, valami szimbolikust. Nem hiszem, hogy mindenki – itt elsősorban a fiatalokra gondolok – így van ezzel. S amennyiben valakinek nincs személyes kötődése az ünnephez, akkor az csak szabadnap lesz számára, nem pedig a szabadság napja. Hogy ez rossz, vagy nem, nem tudom. Talán egy színfolttal kevesebb, uniformizálódó világunkban láttunk már ilyet.

Március tizenötödike ma nem divatos. Októberben arról szokás beszélni, mennyire nem jelentenek ma a fiataloknak semmit az ’56-os események. Március tizenötödike sincs különb helyzetben, ráadásul a bő százötven év sem hozza közelebb a történteket. Persze, mindenki megtanulta derekasan, e lángoktól ölelt kis ország történelmében mit jelentett az a bizonyos esős nap, tanároknak kevés ehhez hasonló szívügye van. Március tizenötödikét mégsem lehet divatba hozni. A körülöttünk lévő világ fordult akkorát, intézhetjük el a dolgot gyorsan, ma a piacképesség a legfőbb törvény. S ezt a csatát nem lesz képes megnyerni március tizenötödike.

Minden fiatal idejében eljön egyszer az az idő, amikor forradalmár akar lenni. Úgy gondolom, ez független a körülöttünk lévő világtól, annál mélyebben gyökerezik. Hogy ezután mennyit fog neki jelenteni a szabadság szimbóluma, rajta múlik. Kinek mi számít, azt optimális esetben mindenki maga dönti el. Vagy sodródik az árral.

Békási Sándor (ÁOK V.)

Szabadok ünnepe | Magánünnep | Óvatos kíváncsiság | A mi ünnepünk | Mást diktál a korszellem

Óvatos kíváncsiság

Nádorfi Lajos fényképe,
mely megjelent a szerző Gyermekvilágatlasz című könyvében (www.piroskutya.hu)

Szabadok ünnepe | Magánünnep | Óvatos kíváncsiság | A mi ünnepünk | Mást diktál a korszellem

A mi ünnepünk

Odakint szürke szín ural még mindent, a szembe jövő emberek arca bágyadt még és fakó. Minden és mindenki az éltető fényt és meleget várja. Szinte hallható, egyre erősödő zümmögő rezgéssel töltődik a feszültség az újra élni és szabadon áradni vágyó természetbe.

Nem csoda, ha a tavasz előérzetével március havában olyan sok nagy változás történt az emberi társadalmakban. A mi történelmünkben is.

A március családomban ünnepek sorát hozza. Gyerekként természetesnek vettem, hogy bátyám születésnapja, édesapám és nagybátyáim névnapja között ott ünnepeltük MÁRCIUS 15-ét, nagy nemzeti ünnepünket is. A természet újraéledése, a családi szép események, valamint az 1848-as forradalom kitörésének ünnepe lelkemben összefonódott. Amikor külföldön töltött hosszú évek során be-beköszöntött a március, mindig érezhető hiányérzetem volt, mert az ottani ünnepi hangulat kevésnek bizonyult. Egyedül voltam vele. Megtapasztaltam, hogy az ünnep akkor igazán felemelő, ha együtt, közösen ünnepelhetünk.

Évek óta ismét itthon élek, de a nemzeti ünnepekkel kapcsolatos hiányérzetem valahogy mégsem múlt el teljesen. Hiába vagyunk együtt magyarok, az ünnep fényét többnyire közöny ködje lengi be. Mintha nem éreznék az emberek ennek az ünnepnek a fontosságát. Mintha mindenki kívülről, mástól várná, aminek pedig belülről kell felfénylenie.

Tudom, zavaros világban élünk, ahol az értékek súlyukat vesztik. Sóvárogva vágyjuk, amink még nincs, bezzeg amivel rendelkezünk, azt nem értékeljük. Ez alól nem kivétel olyan alapvető kincsünk sem, mint a testi-lelki egészségünk, emberi kapcsolataink bensőségessége, környezetünk tisztasága, nemzeti értékeink, köztük akár az anyanyelvünk sem. Figyelmünket a szerzés köti le, és nem gondolunk a megtartásra.

A külföldön való lét engem megtanított két fontos dologra: az egyik, hogy kincseink értékét a világ számára mi magunk teremtjük meg. Ha mi nem értékeljük magunkat és eredményeinket, nem csoda, ha a környező világ sem fogja. A legrosszabb esetben pedig elveszthetjük anélkül, hogy észrevennénk. A másik, amit megtanultam hazámtól távol élve, hogy minden dolog és minden személy valódi értékére annak hiánya ébreszt rá. Most már átélve tudom, meg kell tanulnunk tudatosan megtartani mindazt, ami igazán érték számunkra, s ha nem így teszünk, csak kesergés és hiányérzet kíséri folyton az életünk.

Ahhoz, hogy magunkhoz tudjuk ölelni a világot, tartás is kell, máskülönben belehorpadunk a nagy ölelésbe. Ezt a tartást segít megadni értékeink ismerete és tisztelete. Ezek sorában kiemelt helyen állnak az ünnepek. A most közelgő tavaszi ünnep különösen. Hívok mindenkit, hogy együtt és igaz átérzéssel örülhessünk egymásnak, múltunknak és jövőnknek!

Kún Éva

Szabadok ünnepe | Magánünnep | Óvatos kíváncsiság | A mi ünnepünk | Mást diktál a korszellem

Mást diktál a korszellem

Az egyetem orvoskari, illetve régi klinikai épületcsoportja a volt Hatvani és Újvilág utca (a mai Kossuth Lajos utca és Semmelweis utca) sarkán a XVIII. században. Itt szavalta el Petőfi Sándor 1848. március 15-én délelőtt másodszor a Nemzeti dalt.

Mennyire foglalkoztatják a mai fiatalokat nemzeti hagyományaink, mennyire érintik meg őket nemzeti összetartozásunk kérdései? Erre a kérdésre kellett volna felelnem pár napja, amikor egy beszélgető társaság legfiatalabb generációját képviseltem, s e minőségemben a többiek „a kérdésben illetékesnek” találtak. A válaszadással kudarcot vallottam, jóllehet, úgy érzetem, hogy szavakba öntetlenül ugyan, de megvannak fejemben a feleletet adó gondolatok.

Megérint-e bennünket, fiatalokat például március tizenötödike üzenete? Természetesen általános, mindenkire vonatkozó felelettel kár próbálkozni, hiszen tudjuk, embere válogatja. De talán nem tévedünk nagyot a megállapítással, hogy egy fiatal társaságban általában nem felkapott téma az aradi tizenhárom, az isaszegi csata, vagy Kossuth és Görgey vitája. Lényegesebb ennél, hogy az eleinket motiváló olyan értékek szellemében, mint például hazaszeretet vagy a nagyobb közösség érdekében tett önfeláldozás, ritkán szól mai fiatal. Az ilyen „romantikus álmodozó” ugyanis nem életre való, nem a mai világban él – tartja korunk embere.

A mai fiatalok olyan világba szocializálódnak, ahol az egyént érő mindenféle kommunikációs csatornán (a médiában és szociális kapcsolatainkban egyaránt) igen ritkán jelennek csak meg azok az értékek, amelyekért/amelyektől vezérelve eleink ’48-49-ben küzdöttek. Ma az a szalonképes, ha meg akarjuk valósítani önmagunkat, ha sikeresek akarunk lenni. Ma az a „normális”, ha még szebb autót és még okosabb mobilt veszünk. Az az érték, ha az elsőre elfogadhatatlant is végül elfogadjuk. Hős apáink nagyságát – gyakran csupán társadalmi normaként – ma mindenki elismeri, egyes elveik azonban korunkban már szinte nehezen értelmezhetőek. Egy olyan fogalom például, mint a függetlenség, mára – országunk függetlenségének elnyerésével – sokat vesztett az értékéből, fontosságából. Vele együtt pedig az ünnep is nehezebben élhető át, amely annak elnyeréséért folytatott egykori küzdelemről szól. A nemzeti függetlenséget megelőzi ma már az egyéni függetlenség igénye az individualista világszemlélet részeként.

Az idő múlásával egyes elhalványodó értékek helyett más értékek vagy éppen ál-értékek kapnak hangsúlyt a közgondolkodásban. A mai fiatalok szülei, ha akarták, sem ünnepelhették március tizenötödikét. Az őket követő generáció már szabadon tehetné, itt azonban mintha a motiváció hiányozna.

A nemzeti hagyományokat lélekben valóban megélők és a teljesen közömbösek két végletes csoportja közt áll a többség. Figyelmüket az őket körülvevő világ eltereli a szóban forgó kérdésekről. Ám amikor olyan értékeket villant meg valaki újra a szemük előtt, melyeket alapvetően tisztelnek ugyan, azonban valamiért mégsem követnek, akkor nem tudatosuló, fura diszkomfort érzés lepi meg őket. Ilyenkor tudják/érzik át ugyanis, hogy fontos, közös értékeink vesznek el valahol a homályban. A feszültség oldása ilyenkor nem az elfordulásban, hanem az odafordulásban, és például egy egyetemi megemlékezésen hallottak saját értékrenddel való egyeztetésében rejlik.

Kaszap Balázs (ÁOK V.)