Mivel nem vagyok történész, a múlt nem csak úgy önmagáért fontos nekem. A múltból leginkább a mába való áthatása érdekel. Ami – ha akarjuk, ha nem –, beleszól jelenünkbe, jócskán behatárolja lehetőségeinket. Ennél még érdekesebb tán, amikor a múlt egyenesen üzenetet küld a jövőnek, vagyis nekünk, akik most élünk. A történelem mindig üzen, csak van, amikor nem halljuk meg. Ismétlődni pontosan ugyanúgy, mint hajdan, nem tudnak a dolgok, hiszen pillanatról pillanatra változunk mi magunk is. Hát még világunk, amiben egy adott időpillanatban közel hat milliárd egyed szakadatlan változásának erői erednek össze. Ezért nem lenne helyénvaló feltenni olyan kérdéseket, amivel pedig szívesen eljátszanék, hogy tudniillik a ma ifjai tudnának-e úgy hevülni hazáért és szabadságért, amennyire perzseltek annak idején a márciusi ifjak.

Rendszerváltás előtt politikai cselekedet volt ünnepelni az elbukása ellenére dicsőnek tartott negyvennyolcas forradalmat és szabadságharcot. Az utcán megverteket és behurcoltakat ugyancsak márciusi ifjaknak tartotta az ellenzéki közvélemény. És valljuk be, ők sem a múltért, hanem az akkori jelen politikai rendszere ellenében, a szabad jövőért verették magukat. Nem csak értve, de meg is jelenítetve, mások számára is érzékelhetően artikulálva a múlt jelennek szóló üzenetét.

A rendszerváltás új helyzetet hozott. Rehabilitálta az ünneplést és a tiltva ünneplőket is. Egyszerre szabad lett, amit előtte rebellióként megtoroltak. A márciusi forradalom üzenete egy csapásra elvesztette addigi érvényét. Megindult a kisajátítása. Forgácsolódott annyi felé a nemzeti ünnep, ahány partikuláris politikai érdek éppen jelen volt a palettán. A nemzeti ethosz csúcsát ünneplő hevület napi politikai csatározás szikrácskájává hervadt fájón.

Az ünneplők, akik melegedni szeretnének a hősi lelkesedés tüzénél, tanácstalanul keresik, van-e még valami a múlt e dicső üzenetében, ami mindnyájunkat, itt e kis hazában képes eggyé varázsolni az emlékezés emelkedett perceiben. Hátha sikerülhet végre újra összekapcsolódnunk azon a sugáron, amit negyvennyolc ethoszának vezércsillaga bocsát felénk. Hátha megadatik – legalább pillanatokra – érezni valamicskét annak a hevületnek a melegéből, amely energiát és lelkesedést adott a hajdani márciusiaknak. Miért ne? Hiszen az a tűz akkora volt, hogy még a jövelgőknek is jutott és még juthat belőle. Ha akarjuk.

Tolnai Kata