Dr. Szabó Gyöngyi

Ambíció, szerencse és jól időzített tudományos kérdésmegoldás is kell a sikerhez – állítja dr. Szabó Gyöngyi gasztroenterológus kutató. Az USA-ban dolgozó, egyetemünkkel együttműködő tudós az idei Dies Academicus ünnepségen Doctor Honoris Causa címet kapott.

– Kevés ilyen fiatal tiszteletbeli doktora van egyetemünknek. Mikor és hogyan indult kutatói pályája?

– Debreceni egyetemista koromban kezdődött. Majd egy évvel a diploma után lehetőségem adódott, hogy Ausztriában, később pedig Hollandiában kutathassak. Végül a University of Massachusetts-ben kötöttem ki, hogy posztdoktorként ott végezhessen el a PhD-hez szükséges munkámat.

– Mi volt ennek a témája?

– A citokinek és monociták szerepe a trauma-indukálta immunszupresszióban. Gyakorlatilag a gyulladás és az immunszupresszió immunológiáját vizsgáltuk, vagyis az immunrendszer gyengülését. A traumás betegeknél például a sebészek „összerakják” a problémát, de aztán előfordul, hogy napokkal később a betegek fertőződnek, különböző szövődmények lépnek föl az immunrendszer által indukált folyamatok miatt. Ennek a mechanizmusát vizsgáltuk, erről szólt a PhD-értekezésem, amelyet – mivel akkor még nem volt önálló doktori iskola – a Magyar Tudományos Akadémián védtem meg.

Labor Amerikában

– Végül az USA-ban maradt. Mióta él ott?

– Tizenkilenc éve. A férjemmel együtt mentünk ki, és mikor az említett kutatómunkám két év után befejeződött, maradtunk még egy évre. Aztán a pályánk gyorsan ívelt fölfelé, saját munkacsoportom kialakítását támogatta a National Institute of Health (Nemzeti Egészségügyi Intézet), amely az University of Massachussetts Medical School központjában van. Idővel belgyógyász és gasztroenterológus szakorvosnak képeztem magam és az utóbbi években hepatológiával foglalkozom.

– Itt kapcsolódik munkája a Semmelweis Egyetemhez…

– Négy-öt éve egy San Francisco-i konferencián találkoztam Tulassay Zsolt és Szalay Ferenc professzorokkal, akik felfigyeltek ránk, a kutatásainkra. Az így kialakult együttműködés keretében Tulassay professzor tanítványai eljöttek a munkacsoportomba kutatni, s közösen publikáltunk is. Elsősorban gyulladásokat vizsgálunk többféle spektrumú májbetegségekben – beleértve például a hepatitisz C-t vagy a mostanában egyre gyakoribb nem-alkoholos májzsírosodást – többnyire állatmodelleken. Emellett PhD mentorként foglalkozom azokkal a fiatalokkal, akik ebben a témakörben akarnak tudományos fokozatot szerezni.

– Mennyire ismeri a magyar tudósokat, a hazai kutatási körülményeket?

– Az orvosi képzés, a beteg-kutatások tényleg világszínvonalúak itthon. Az egyéni sikerek viszont, szerintem, kizárólag a saját szakmai ambíciókon múlnak. Hiszen az itteni oktatás olyan alapokat ad, amelyekre építve az egyetemen végzettek bárhol megállhatják a helyüket a világban.

Kutatói készségek

– A kutatás terén ma óriási a verseny. Milyen speciális kézségek kellenek ahhoz, hogy valaki igazán kiemelkedő kutató legyen?

– Ez több mindentől függ, szerencse is kell hozzá. Nagyon sok a kutató, az okos ember, de az ész nem mindig elég. Az, hogy valaki kiemelkedő legyen, olykor nagyon kis dolgokon múlik. Ráérzésen, időzítésen például. A tudományban nagyon sok olyan „bomba” van, amin többen dolgoznak egyszerre, és a véletlenen is múlhat, hogy kinél „robban” először. De nagyon fontos a jó ötletek és a kutatási alapelvek megértése is. Szükséges még, hogy a kutató elő tudja adni, meg tudja győzni a bírálókat és az újságokat arról: miért fontos az, amivel foglalkozik.

– Napjainkra lényegessé vált, hogy a nagyközönség tudja, hogyan fejlődik a tudomány. Nálunk is egyre inkább ösztönzik a tudományos újságírókat, díjakat is létrehoztak…

– Valóban, és a tudományos újságoknál a szakmai bírálókörök nagyon kritikusak, és jogosan.

– A tudományos újságírók is benne vannak ebben a körben az USA-ban?

– Nem. A tudományos lapoknak külön szakmai bíráló bizottságuk van, amelynek tagjai tudós szakértőként választják ki a cikkeket. A beadott írások 5-10 százaléka jelenik meg a nagyon kompetitív újságokban. Ez tehát elég nehéz mezőny.

– Az emberek nyitottak a tudományra az USA-ban?

– Teljes mértékben. A tudományos információ a társadalom nagy részéhez el is jut: még a helyi hírekben is megjelentetik például, ha felbukkan valami új tanulmány egy betegséggel kapcsolatban.

„Sláger” influenzák

– A madárinfluenza hergeli annyira az amerikaiakat, mint minket itt, Európában?

– A média állandóan erről tudósít, úgyhogy az emberek egy idő után hozzászoktak ezekhez a hírekhez. De voltak az idén más „sláger” influenzák is az USA-ban, például a szúnyogok által terjesztett fertőzés. Ez persze lokális és kisebb probléma volt. A madárinfluenzától mindenki nagyon fél Amerikában is, nagyon komolyan veszik: orvosi körökben és a kórházakban fokozottabb a figyelem és időben adott védőoltásokkal próbáljuk elkerülni a nagyszámú fertőzést.

– A kutatás mellett jut ideje valamilyen hobbira?

– Nem sok szabadideje marad annak, aki amellett, hogy kiérdemel egy ilyen megtisztelő kitüntetést, még anya, háziasszony és feleség is. Ezekben viszont nagyon aktív vagyok: főállásban működöm mindegyikben.

– Családtagjai is orvosok?

– A férjem az aneszteziológia intenzív osztály vezetője a Harvard Egyetemen. Nagyobbik fiam másodéves a Duke University-n, szabadidejében mentősként dolgozik, a kisebbik még negyedikes gimnazista.

– Mikor jön haza legközelebb?

– Ha lesz olyan szakmai esemény, amin részt vehetek, természetesen jövök. A rokonokhoz egyébként évente legalább egyszer hazalátogatunk. Az idén nagyon jó esztendő volt: már harmadszor vagyok itthon.

Tolnai Kata–Dózsa Kata