Az innováció elméleti alapjai legelőször 1934-ben Joseph Alois Schumpeter (1883-1950) munkáiban jelentek meg. Ő a termelési tényezők új kombinációjában jelöli meg az innováció lényegét, mint törekvést. J. Schumpeter az innovációk alábbi típusait különböztette meg: új termék bevezetése, új gyártási mód bevezetése, új piac megnyitása, új nyersanyag- vagy félkész termék-forrás megszerzése, iparági átszervezés. Álláspontja szerint ennek a törekvésnek a személyes hordozója rendszerint nem a feltaláló, nem is a feltalált eszközök tulajdonosa, hanem maga a vállalkozó, ugyanakkor lehetséges a különböző funkciók személyes egybeesése is. Felfogása számos vitatható vonás – főként az innováció és a vállalkozás egyenértékű, azonos tartalmú fogalomként kezelése – ellenére minden további innovációval foglalkozó elmélet kiindulópontja lett. Ezt követően a gazdasági, illetve közgazdasági kérdésekkel foglalkozó ismert személyiségek, például Kondratyev és Kuznets foglalkozott a nagy gazdasági ciklusok és a bázis-innováció ciklikusságának összefüggéseivel. Később többen (Mensch 1978, Freeman 1979, Graham-Senge 1979, Ray 1980) a gazdasági változást, a növekedés és stagnálás fázisát az innovációs „dagályokkal” és „apályokkal” magyarázták. Azonban az innováció ma használatos fogalmának pontos megfogalmazása továbbra is a schumpeteri alapokon nyugszik.

Napjainkban innováció alatt leginkább általánosan értendő és használt meghatározás a következő: az innováció egy ötlet átalakulása vagy a piacon bevezetett, új illetve korszerűsített termékké, vagy az iparban és kereskedelemben felhasznált új illetve továbbfejlesztett műveletté, vagy valamely társadalmi szolgáltatás újfajta megközelítése.

Az innováció tehát a technológia és/vagy a kibocsátott termékek lényeges megújítása, vagy a vállalaton belüli szervezeti és érdekeltségi viszonyok lényeges átrendezése, vagy a termelési tényezőkön belüli lényeges átcsoportosítás, vagy az üzletpolitika érzékelhető megváltozása. Röviden úgy is mondhatjuk: az innováció megújulás a vállalkozásban.

Innovációs lánc

Az innovációt napjainkban rendszerint nem statikusan, hanem a vállalkozás megújulása folyamataként értelmezik. Hatásmechanizmusát mind horizontális, mind pedig vertikális összefüggéseiben, láncban határozzák meg. Az úgynevezett „horizontális” láncba beletartozik az alap- és az alkalmazott kutatás, a találmány, a fejlesztés, az engineering tevékenység, a kísérleti gyártás, a termelés, a marketing és az értékesítés is. Az ezek közötti szerves kapcsolat nélkül az innovációs folyamat valahol elakad, a kutatás, a termelés érdekei függetlenednek, az értékesítés pedig alárendelődik a termelés önállósult érdekeinek. A horizontális innovációs lánc szoros és rövid reakcióidejű koordinációt tesz szükségessé egyrészt a marketing (piackutatás, piacteremtés értékesítés) és a kutatás-fejlesztés tekintetében, a kutatás-fejlesztés és a termelés, valamint a különböző termelő szervezetek között. Az úgynevezett “vertikális láncot”, a hatásmechanizmust, az innováció horizontális láncának mozgató erői, cél- és kapcsolatrendszere határozza meg, kijelölve ez által működésének mozgásterét is. A vertikális hatásmechanizmus, azaz a társadalmi-gazdasági környezet fő elemei a következők: a politikai és a gazdasági alrendszer, s az ezeket összekapcsoló intézmények (a gazdaságirányítás és szervezet-rendszere) és a vállalati szervezetek. A vertikális hatásmechanizmusban a különböző szintek közötti kapcsolat jellege meghatározza a horizontális lánc integráltságának fokát.

Az innovációs folyamat integráló egységeként a piaci K+F vagy a termelés állhat előtérben. Hiánygazdálkodásban a termelés megfelelő ütemezése és allokációja a szervezet fő gondja. Ilyenkor a termelés lesz az integrátor. Piaci viszonyok intenzív hatása esetén a marketing funkció játssza az integráló szerepet. Olyan periódusokban, amikor új termékek, technológiák kidolgozása (átvétele) a versenyképesség feltétele, a K+F integráló szerepe kerül előtérbe. Napjaink hazai gazdaságpolitikájára az utóbbi válik egyre inkább jellemzővé.

Tolnai Kata