Érdekes dolog beszélgetni régi szakkollégistákkal. Ahogy a „lényeg” szóba kerül, nagyobb levegőt vesznek a mondat elején: tudod, akkor azért egészen más volt...

Ma már történelem, hogy a szakkollégiumok, mint a szabadság kis szigetei, egy rövid pillanatra szerepet kaptak a hazai rendszerváltás előkészítésében. A szabadság, amit mindig is igen fontosnak tartottak a szakkollégisták, természetesen relatív volt, de volt – kiterjedt a szakmai témák és az előadók, oktatók kiválasztására, a belső működés mechanizmusaira és légkörére, s a külső kapcsolatok egy jelentős részére is. Az bizonyos, hogy fontos volt a példa, ami követésre sarkallt, s ami egyidejűleg barométerszerűen jelezte, hogy „meddig lehet elmenni”. Ezt próbálgatni az idő tájt komoly civil kurázsit igényelt. Fontos volt a közeg is, amely fórumot jelentett máshol el nem mondható gondolatoknak. Talán a legfontosabb mégis az volt, hogy a szakkollégisták képesek voltak megalkotni magukban a megteremteni kívánt jövő képét.

Vannak közös történeteink. Anekdoták, amik nemzedékről nemzedékre szállnak. Ha nem lettünk volna éppen ott, amikor megestek, még el is hinnénk azokat. De így is örömmel hallgatjuk, sőt továbbadjuk őket, mert tudjuk, hogy annak idején mi is így, ezért, ettől lettünk szakkollégisták. Ezek a mítoszok formázták meg azt a képlékeny masszát, amit a szakkollégium a fejünkben jelentett: a sztorik főszereplői lettek viszonyítási pontként működő hőseink, ezekből tanultuk meg, hogy miként gondolkodik, cselekszik egy szakkollégista, mik a témái, milyen az időbeosztása, hová jár egyetem után és helyett, milyen szavakat használ és miket nem. És persze arra vágytunk, hogy mi is bevonuljunk a legendák világába, így maradjunk a narratív közösségi identitás részei.

Vehemens viták

Értékelni a jelen nagy összefüggéseit és ezekből felvázolni a kikerülhetetlen vagy szükséges jövőt, olyan volt egy szakkollégistának, mint tigrisnek a vadászat. A bőre kifényesedik, a szeme csillog, mozgása felgyorsul és határozottabb lesz. A szakkollégium társalgóinál és szobáinál izgalmasabb hely nem kellett a légvárépítéshez. Értelmiség, demokrácia, hatékonyság, rászorultak, percepciók, narratívák... Kilépett az ember otthonról és belépett a szakkollégiumba, ott értették szavait, figyeltek rá, hisz logikája, példái nem koptak a napi alkalmazástól: kölcsönös elégedettséggel tombolhatott az intellektuális exhibicionizmus.

Kívülállók gyakran nem értették: miért olyan vehemensek a szakkollégisták vitái, veszekedései, csatái? És ha ilyenek, miért mennek bele újra és újra? Mert tétjük volt. Mert túlléptek a szokványhőbörgős köldöknézéseken, mert minden vita mögött ott tornyosult az ország, a társadalom, és persze az egészségügy minden problémájának súlya – és ott húzódott a megoldásokban való részvétel evidenciája. Nagy szavak, tartalommal.

A szakkollégiumi mozgalom vitái nem a szakkollégisták problémáiból indultak és nem arról szóltak. Lehetőséget és felelősséget kaptunk, hogy megtanuljunk gondolkozni, és ha kell dönteni rajtunk túlmutató kérdésekben is. Megtanultuk, hogy a dolgok akkor is tétre mennek, ha nem saját pénzünkkel és nem egyedül szállunk be a lutriba.

Elvesztett álmok

A rendszerváltáskor a szakkollégiumok elvesztették addig stabilnak hitt jövőképüket. A cél, amiért a maguk módján harcoltak, megvalósult, megszűnt az ok, mely egységbe kovácsolta a hallgatókat és akkor értelmet adott tevékenységüknek. Ez felkészületlenül érte a szakkollégiumok diákvezetőit. Új álmokat kellett keresni, de ezt már nem lehetett a régi módon, a régi, jól bevált gyakorlattal a szakkollégium közös álmává tenni. A hallgatók individualizálódtak. Az addigi tiszta, őszinte, gyakran baráti kapcsolatok érdekkapcsolatokká degradálódtak, politikai és szakmai klikkek vették át az irányítást, olyanok, akik saját személyes vagy a szűk vezetői csoportjuk érdekeit akarták érvényesíteni. A hallgatók a szakkollégium iránt közönyössé, egymás iránt is közömbössé váltak. Az önérdekkövető magatartás lett az uralkodó stílus. Véget ért az álmodozások kora.

Ma már minden más. Az egyetemeken értelmes dolgokat lehet tanulni. A hallgatók kurzusaikra az internetről töltik le vagy könyvtárból veszik ki az angol nyelvű irodalmat. Minden kollégiumi szobában internet és telefonvonal, színes nyomtató és scanner, digitális fényképező, fénymásoló. Meghívott előadóink nehezen szorítanak időt az előadásokra, mert jól fizető egyéb elfoglaltságuk miatt kevésbé érnek rá. És a közösség is más.

Mi fontos egy mai egyetemistának? A szakmai gyakorlat (lehetőleg külföldön), az individuális élmények, a mobiltelefon, a parkolóhely. Minek neki szakkollégium meg mozgalom? És minek szakkollégium egy egészséges országban, társadalomban? Vannak itt kérdések? A rendszerváltásnak vége és az új rendszerváltók lebeszélése szándékaikról nem szakkollégiumi feladat.

Szabadság körei

Egy közvélemény kutatás szerint ma a magyar társadalom többsége a több pénzt és a rendet tekinti a legfőbb értéknek. Természetes mindez? Talán. Voltak persze olyan hangok, amelyek azt mondták tizenvalahány éve, hogy öntudatos, autonóm gondolkodású állampolgárok, szakmájukat értő szakemberek, kockázatot vállaló vállalkozók, független civilek alkotnak egészséges társadalmat. És valóban butaság azt hibáztatni az eredményekért, aki csak teszi a dolgát. Ha a politikus szavazatot maximalizál: jól teszi a dolgát. Ha demagógia az út ehhez, az az állampolgár hibája. A multi dolga, hogy a legnagyobb haszonkulcsú terméket árulja. Ha a fogyasztó nem öntudatos, az az ő hibája. A világ vészesen fejlődik, ez a dolga. Ha a globalizáció veszteseivé válunk kisstílű, unalmas országban élve, az a mi hibánk.

Az ember természetes adottsága volna, hogy egyre tisztábban lássa saját helyét a természet rendjében. Ehelyett csak az önzés, a mohóság és a rövidlátás borzalmas zűrzavarát látjuk. Ennek ellenére nem moralizálással, hanem példával kell megmutatni az utat.

Szerintem szükség van a szabadság kis köreire. Meg kellene tanulnunk vitatkozni, választani, érdeket és értéket képviselni, és kompromisszumokat kötni. Újra fel kell tennünk a szakkollégium legalapvetőbb kérdését: „kik vagyunk, mit akarunk, hová tartunk, és hogyan jutunk oda”.

Rendszerváltásra ma már nincs szükség, de megváltásra sok minden rászorul: a szép női szemektől kezdve a magyar egészségügyig. De mindenekelőtt az az eszme, amely 20 évvel ezelőtt fogant: a Szakkollégiumunk.

Dr. Godó Ferenc