Neurológiai előadás szeptemberben

A reform első lépéseit már 1996-ban megtették. Az akkori bizottság tagjai – jelenleg is aktív tanárai egyetemünknek – kitűnő munkát végeztek, pontosan látták a külföldi mintákat, az átalakítás szükségét és veszélyeit. Általános szokásnak tűnik nálunk, hogy amikor kiderül bizonyos intézmények működészavara, a reformerek elsősorban a szisztémát óhajtják megváltoztatni, abban a reményben, hogy azután minden jobban megy majd. Rövid idő után az ellenzők is csatlakoznak, azután már a reform megállíthatatlan.

Ugyanakkor mindenki tudja, hogy létezik másféle gondolkodás is. Például első lépésként az önvizsgálat sem ártana: mérlegkészítés arról, mennyi rosszat és mennyi jót tettünk eddig az oktatásban. A sikeres reformok általában hibakereséssel indulnak, és nem a falakon kívül, hanem azokon belül.

Miért kell reform?

Kétségtelen, hogy az oktatáson változtatni kellene. Az államvizsgákra kiküldött bizottságok az Általános Orvostudományi Kar dékánjának évek óta jelentik, hogy a végző orvosok felkészültsége széles határok között ingadozik, de átlagát tekintve romlik. A másik nyomós érv, amelyet rektor úr is hangsúlyoz az, hogy a nyugati egyetemek mércéjét használó európai hivatalok értékelése szerint orvosképzésünk szerkezete azokétól eltér, és ez kapcsolattartásunkat a jövőben akadályozni fogja. Meg kell jegyeznem, hogy jelenleg még nem akadályozza, mert a példaképül választott egyetemeknek is van problémájuk elég. Hallgatóink aggodalma azonban érthető.

A két háború között az európai egyetemeken egyforma rendszerben oktatták a medicinát. Aki külföldre tudott menni és pénze volt, az ugyanabban a képzési rendszerben tanult tovább, csak más nyelven. Mára a sorozatos újítások eredményeként a nyugati egyetemek oktatási rendszereinek eltérése egymástól sokkal nagyobb, mint amennyire a miénk különbözik egyes nyugati rendszerekétől. Ezt nem árt tudni, amikor mintákat válogatunk.

Az orvosegyetemeken – és nem csak a volt szocialista országokban, ezért bűntudatunk felesleges –, az oktatás színvonala azért romlott, mert az egyetemi oktatókra egyre több megterhelés zúdult. Az állandó harc a gazdasági talpon maradásért, a foglalkoztatás zavarai, a szakemberhiány, és a saját karrier építésének sokszor legyőzhetetlen akadályai az oktatástól – elsősorban a hallgatókkal létesítendő személyes kapcsolattól – vették el az időt és a kedvet.

Különösen szembetűnő ez a klinikai tárgyakban, ugyanis a „betegellátásból élő” intézmények többsége a folytonos redukció vagy a nulla-növekedés körülményei között sínylődik. Ahol megtartották a személyes kontaktusra alapozott oktatást, és nem változtattak a sokat szidott németes rendszeren, ott az orvostanhallgatók fejlődnek. Vannak viszont olyan intézetek, ahol a medikus bosszantó akadály, mert nincs elég, vagy eléggé elszánt oktató, és aki van, az ügyeletektől fáradtan áll a betegágynál fékezett lelkesedésű néma hallgatói között. A hallgatók – megszerzett jogaik birtokában – az oktatók minősítésével védekezhetnének, feltéve, ha előadásokra járnának. Az oktatóknak viszont semmilyen eszköz nincs a kezükben, amivel a hallgatókat tanulásra bírhatnák, ha azok – különösen évközben – tanulni nem hajlandók, amit nemcsak a klinikusok, hanem az alaptárgyak professzorai is állítanak.

Külső bajokat is felemlegetek. Az orvosi testületek nem tiltakoztak az orvosi hivatás folyamatos degradálása ellen. Elfogadták, hogy amit az orvos tesz, az szolgáltatás és mint műkedvelő közgazdászok, mindig az aktuális politikai áramlatokhoz vagy azok ellen táborokba gyűlve, hatalmi játékok résztvevői lettek. Ilyen légkörben az egyetem deklarált célja, a „magas szintű szakmai ismeretekkel és hivatástudattal rendelkező, humánus, etikus orvosok és szakorvosok képzése” (SZMSZ, 2§/2) – amit csak az autonómiát minden áron védő egyetem tud teljesíteni –, természetesen hanyatlott. És ha valamit nem teszünk, a helyzet innen romlik tovább.

Szükség van tehát a változtatásra? Bizonyára! A 36/1996 (III.5.) sz. kormányrendelet az általános orvostudományi karok képzési céljául első helyen azt a követelményt határozza meg, hogy a végzett orvosok ismerjék „az egészség fogalmát és ennek kritériumait”. Ez után a megoldhatatlan filozófiai feladat után még négy pont elsősorban az orvosi magatartással foglalkozik, és csak az ötödikben kívánja, hogy az orvos kellő jártassággal rendelkezzék a beteg fizikális vizsgálatában. A szaktudás követelményét a rendelet nem említi. A kurrikulum reformja viszont éppen erre irányul, amit úgy kellene elvégezni, hogy csak a lehető legrövidebb ideig okozzon működészavart.

Milyen reformot?

Olyan tananyagreformot és oktatást kell megtervezni tehát, amely az elkötelezett hallgatók figyelmét hat éven keresztül a tárgyhoz köti és személyiségüket a segítő foglalkozásúak kiemelt értékrendjében megtartja. Természetesen az sem baj, ha a reform mintákat vesz át kipróbált rendszerekből, és ezzel az egyetem újabb diszciplínákkal gazdagodik. Csak a végcélt nem szabad a változtatások során elfelejteni. Az orvosi hivatáson tartott figyelem egyik módszere a preklinikai képzés, ezzel párhuzamosan az alapkutatás eredményeinek ismertetése a klinikai tárgyak tanulásának periódusaiban. Mindkettő hatékony és jutalmazó lehet. Erre már vannak jó példák és előzetes tervek is. Éppen ezért nem az óraszámok változtatása a kurrikulum reform alapvető feladata.

Tehát kell reform? Bizonyára! De ennek első részében az általános orvosképzés szempontjából kell áttekinteni a tananyagot. Itt vagyunk a munka elején. Az intézeteknek ismét ki kell dolgozniuk a saját tárgyukban megkövetelhető kompetenciaszinteket. Ennek egyik alapfeltétele, hogy egymással szóba álljanak és – ha az átfedéseket teljesen megszüntetni nem is óhajtják – legalább ugyanazt oktassák egyazon témáról, elfogadott nemzetközi és belső irányelvek szerint. Ezekhez már könnyű hozzájutni.

Kiknek szól a reform?

Nem ártana megvizsgálni azt sem, hogy kiket tanítunk. A hallgatók, akik a harmadév után naponta rohamozzák meg a nem működő, kaotikus várost, amikor az egymástól kilométerekre fekvő intézetek gyakorlataira igyekeznek, sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint a vidéki egyetemek hallgatói. A kurrikulum bizottságnak azt is tudnia kell, hogy hazánkban a másik három orvosi fakultás mit tervez. A munka elkezdődött és nem volna szerencsés, ha kis országunk orvosi iskoláiban egymástól eltérő tantervek keletkeznének.

Az egyetemi tanárok, ha nem is mondják, de tudják, hogy a diszciplínákra épített orvosoktatás rendszere nem lehet egyszerre hagyományosan irányított és mértéken felül engedékeny. Az utóbbi azt jelenti, hogy mérték nélkül növeljük az elsajátítandó tananyagot, a hallgatókat pontgyűjtésre kényszerítjük, miközben mértéken felüli szabadságot adunk nekik: válogassanak abban, hogy mit akarnak tudni. Számon kérni viszont mindazt, amit kiválasztottak, már nem tudjuk. Európában vannak egyetemek, amelyek a tanszabadság hívei, de azokból az országokból mégis sokan jönnek hozzánk medicinát tanulni.

Megismertük néhány, velünk kapcsolatban álló, külföldi egyetem orvos oktatási kurrikulumát. Az ezekben fellelhető integrált rendszerek, probléma orientált oktatás vagy blokkokban történő oktatás megvalósításához egyszerűen nincsen elég oktató az egyetemen. A fent említett okok miatt a közeljövőben nem is lesz. Tehát a szisztéma gyors átalakítása nem lehetséges. Az effektivitás azonban javítható, ha a hallgatók is úgy akarnák, és például lemondanának a távolmaradás jogáról. Az oktatók pedig elismernék, hogy versenyhelyzetbe kerültünk és elfogadnák, hogy minden változtatás a hagyományos oktatás építményén többletmunkát követel az egyetem legfontosabb célja, a képzés érdekében. Sőt, még az is lehet, hogy ezt a munkát a jutalmazás reménye nélkül kell majd elvégezni.

Az ÁOK Kurrikulum és Programakkreditációs Bizottság tagjai Elnök: dr. Szirmai Imre egyetemi tanár Kari tanács tagok Dr. Fekete György egyetemi tanár Dr. Kopper László egyetemi tanár Dr. Mandl József egyetemi tanár Nem kari tanács tagok Dr. Anderlik Piroska egyetemi tanár Dr. Balázs Ákos egyetemi adjunktus Dr. de Châtel Rudolf egyetemi tanár Dr. Hajdu Ferenc egyetemi docens Hallgató tagok Békási Sándor (IV.) Kállai András (VI.) Németh Tamás (V.) Som Zoltán (VI.)