Fények, meleg, hatalmas-magas tér, a NET aulában álldogálok. Zsongás. Jövés-menés. Beszélgető csoportok és magukban álldogálók. Kintről besüt a téli nap utolsó délutáni sugara. Jönnek-mennek a hallgatók, beszélgetnek, múlatják idejüket. Vége a vizsgaidőszaknak.

Kérdezősködöm:

Magas, karcsú, szőke lány. Eszter, ötödéves medika. Beszélgetésünk első mondatában előkerül az egészségügy helyzete, aztán a tanulmányok felé evezünk. – Az első három évben nincs semmi, ami rossz lenne. Szóval, az elméleti képzéssel minden rendben. A bajok akkor kezdődnek, amikor a hallgatók elkezdik a gyakorlatot az igazi egészségügyben, kórházakban. Nyakukba zuhan az egész. Szembesülnek a médiában unalomig emlegetett egészségügyi helyzettel, élőben. A jövendő kollégákat tanítani hivatott orvosok – tömérdek beteg mellett, lehetetlen viszonyok közepette – nem mindig állnak a csúcson tudásuk átadásában. Sok hallgató panaszkodik a gyakorlati képzésre, de vannak, aki váltig dicsérik. Ők szerencsésnek mondják magukat.

– Nem érnek rá. Másfél órákat késnek, vagy nincsenek ott. Ezért kár is odabumlizni és bérletet venni – ezt már Rita, az egyik beszélgető csoport tagja mondja. Elfoglaltak és nem is mindenki alkalmas arra, hogy tanítson a gyógyítás mellett. Aki nem elég szerencsés, hogy kivételes egyéniséget fogjon ki, vagy olyan helyet, ahol az oktatás is fontos, annak résen kell lennie. Arról nem is beszélve, hogy az ember élete egy nagy loholás egyik helyről a másikra.

Egy szőke fiú már rezidens az egyik pesti kórházban. Mátyás fáradt arccal ül egy munkanap után visszalátogatva a NET-be. Tábori körülményeket emleget. Rengeteg a beteg, a kelleténél jóval kevesebb a nővér és kevés a orvos. Az ismerten nehéz körülmények, szűkös gazdasági keret. De a gyógyítás varázsa, az magával ragadja. Különösen a szülészeten, ahol ő van. Fáradt szeme csillogni kezd, amikor beszél róla.

Kata egyetértően bólogat, de menni készül, ő is fáradt, pedig még csak az előadótermek padját koptatja. Jó lenne, ha az egyetem odafigyelne az uniós egyetemek tanmenetére és azokhoz igazítaná a curriculumot, hogy lehessen minden nehézség nélkül átjárni az egyetemek között. – jegyzi meg. Mert ha visszajövünk fél év, öt hónap után, zavar van.

Az első-másodévesek meg arra panaszkodnak, hogy a creditrendszerrel túl sok a fakultáció. A tesztvizsgát se szeretik. Habár uniós vizsgáztatási módszer a teszt, nálunk is meghonosodott. Nem mutatja ki, mennyire látja az ember az összefüggéseket. Jobb volt a hagyományos vizsga a másodévesek szerint.

Akkor kezdődik a próbatétel, amikor kimegyünk gyakorlatra. Az egészségügy, nos az a pálya jelenleg, ami csak elhivatottaknak való. De mi lesz, ha elfogynak?

Legyen ez a végszó.

Urbán Beatrice