Dr. Juhász-Nagy Sándor Kettős öröm érte dr. Juhász-Nagy Sándor Széchenyi-díjas egyetemi tanárt a közelmúltban. Az Ér- és Szívsebészeti Klinika kutatólaboratóriumának vezetője 70. születésnapja alkalmából iskolateremtő tudományos életművéért, hivatásszerető szakember generációk kiműveléséért a Köztársaság Elnökének Érdemérmét vehette át. A professzort pályatársai, barátai és tanítványai ünnepi ülésen köszöntötték az Akadémián. "E kitüntetés különleges becse, hogy az államfő személyes elismerése, nem pedig egy testület adja. Az pedig, hogy a szakma kiválóságai tudományos előadásokat tartottak a tiszteletemre, annyira meghatott, hogy alig tudtam megköszönni. Jóleső érzés volt látni, hogy mennyien eljöttek, némelyeknek csak állóhely jutott. Sokan szeretnek, bár biztos vannak, akik nem. Mondhatják rám: ez egy magának való fickó, megrögzött individualista. Ebben van is valami, a kálvinista ember kicsit önfejű. Voltak ebből ütközéseim, de szerencsére a legtöbb főnökömmel, Kudász József, Soltész Lajos és Szabó Zoltán professzorokkal nagyon jól kijöttem. A mostani klinikaigazgató, Acsády György professzor pedig olyan sok szépet sorolt fel a munkásságomról, hogy az nagyon jólesett. Szememben nem kivételes érdem, ha az ember igyekszik tisztességes maradni. Így természetes, hogy a pályatársaimat nem letiprandó riválisoknak, ellenfeleknek tekintem és a fiatalokat sem szemtelen trónkövetelőknek vagy kihasználandó szolgáknak. A tanítás ma sem más, mint az ókori filozófusoknál. Nem arról van szó, hogy az ember "szellemének kincseit" szétosztja. A tanár legalább annyit tanul a tanítás folyamatából, diákjai személyiségéből, mint amennyit önmaga ad át. Hogy viszonylag ép ésszel megértem a 70 esztendőt, azt is jelenti, hogy a tanítványaim már majdnem mindenben leköröznek engem. Amit én nyújthatok nekik, az valamifajta iránymutatás csupán. Magyar mentalitás Amióta megöregedtem, egyre inkább izgat a magyar tudomány jövője. Rendkívül fontosnak tartom, hogy legyen önálló arculata, karaktere. Két dolgot hangsúlyoznék itt. Az egyik: a bátorság. A magyar kutatók merjenek belevágni olyan kérdések vizsgálatába, amelyeknél a pillanatnyi könnyű siker nem garantált. A másik, hogy legyenek eredetiek. Nem érdemes olyasmibe belefogni, amit máshol úgyis megcsinálnak. A magyar kutatás eredetiségét jórészben nyelvünk és a belőle fakadó sajátos szellemiségünk, észjárásunk adja. Használjuk ezt ki az alapkutatásban és tanítsuk meg erre a fiatalokat. A tudósok, kutatók fogalmazzák meg magyarul is témáikat, életművűket, szakterületük tudnivalóit. Ezért indítottam egy ilyen célú sorozatot Studia Physiologica címmel, már a 15. kötetnél tartunk. Három dolognak köszönhetem, hogy a pályámon valamifajta sikereket érhettem el. Az első volt a családi és iskolai háttér, a szabadságszeretet szelleme. A másik a magyar irodalom és nyelv szeretete. Belőlem kissé rendhagyó mentalitásból lett élettanász. 1952-ben érettségiztem, óriási megalkuvás lett volna, ha akkoriban bölcsésznek vagy jogásznak megyek, mint őseim közül sokan. Az orvosi pályán őrizhettem meg legjobban a függetlenségemet. Más korban valószínűleg történész leszek. Manapság is, amikor a PhD kurzuson a szívről, a vérkeringésről magyarázok, igyekszem először folyamatában vizsgálni a témát. A tudomány történetiségében érthető meg leginkább... Szóval, nem egy elhatározott vonal mentén indultam, aztán kiváló tanítómestereimnek, elsőként Went István professzornak köszönhetően, "megfertőzött" a kutatás. Ez volt az a bizonyos harmadik dolog: az orvoslás tudományos oldala. De mindig egy kissé "filoszaggyal" közelítettem meg a vizsgálandó témát. Viharkavaró kutatás Pontosan ötven éve vagyok a pályán, mert amint TDK-s lettem a Debreceni Egyetem Élettani Intézetében, attól kezdve már csak a kutatás érdekelt. Hamar rátaláltam a koszorúerek beidegzésének témájára. Ketten kezdtük el Szentiványi Mátyás barátommal. Nem fért a fejünkbe, hogy az akkori nézet szerint ennek a beidegzésnek nincs semmi jelentősége, hiszen szűkíti az ereket, ami kifejezetten káros a szívnek. Jókora vihart kavartunk az innerváció létét és "jóléti szerepét" valló koncepciónkkal, még 15 év múltán is bennünket cáfolt a tudományos világ. Ma meg már minden tankönyv a mi felfogásunkat írja le. Lényegében e beidegzés nélkül az erek természetes reakciókészsége vész el. Az elméletet emberi szíven is igazoltam már az itteni klinikán, ahova 1966-ban Kudász professzor hívott, kit szintén mesteremnek tekintek. Munkásságom később sok más területre is kiterjedt. Voltaképpen én itt egy kicsit házi csillagász voltam, mint Kepler Rudolf császár udvarában. Rengeteget tanultam a sebész kollégáimmal való együttműködésből. Egy alapelvet mindig szem előtt tartottam alkalmazott kutatásaim során: semmi olyasmit nem csinálhatunk beteg emberen, pláne szívműtét alatt, amely pusztán valamilyen tudományos eredményért történik. Ezért dolgoztuk ki kedves tanítványommal, Papp Lajos professzorral a kvantitatív termográfiás analízist. A hőtérképek segítségével nagyon sok mindent megtudhattunk a szív állapotáról mindenfajta beavatkozás és károsítás nélkül. Amikor rájöttünk arra, hogy elsősorban mi károsítja a szívet az operáció során, egy év alatt ötödére sikerült lecsökkenteni a műtéti halálozást. Az ember élete folyamán feladatainak csak kis részét végezheti el. De ez nem keserít el. Azért még szeretném legalább megközelítően megmagyarázni a kalciumion-hatás kettős arculatát az ér- és főként a koronária szabályozásban. Miért van az, hogy a körülményektől függően serkent és gátol egyaránt? Sok bizonyítékom van már, de a döntő momentum még hiányzik." Lejegyezte: Tóth Andrea

 

Lap teteje | Semmelweis Egyetem újság | 2004/5. szám | Előző cikk | Következő cikk