Dr. Hirschberg Andor Felkészülés, empátia, kapcsolatkialakítás, tekintélyteremtés, példamutatás és egy csipetnyi szigor - néhány kulcsszó dr. Hirschberg Andor oktatói szótárából. A Fül-Orr-Gégészeti és Fej-Nyaksebészeti Klinika docense két karon, két évfolyamon, három nyelven tanítja a medikusokat. Emellett a posztgraduális képzésben is komoly szerepet vállal, a helyi rezidensképzés szervezője, a szakmai grémium titkára. Több mint két évtizedes oktatói munkáját a "kiváló" cím dicséri. Eleinte gyermek fül-orr-gégésznek készült, édesapja, dr. Hirschberg Jenő professzor útját követte. De előbb teljes szakmai tudásra vágyott. Hívták a klinikára, megtetszett az itteni munka, így maradt felnőttgyógyítónak, azóta másodszakvizsgát tett allergológiából is. Orvosként és oktatóként változatlanul nagyra becsüli az édesapjától kapott útravalót. "Ami képességem van, az tőle való: öröklött, vagy szerzett. Figyeltem őt, ahogy gyakorolja otthon az előadásait meg a tanulmányait javítja. Láttam betegei és beosztottjai között. Csodáltam végtelen hivatásszeretetét, precízségét, következetességét... apránként csipegettem föl minden tudni érdemest." Oktatói alapelvek Ha volt is miből építkeznie, a tapasztalatot magának kellett megszereznie. Hamar megtanulta, hogy mindig föl kell készülni mindenre. Nemcsak a szakmai anyagból, mert azt kellő ismétléssel uralni lehet. Ennél nehezebb folyamatosan kontaktusban lenni a hallgatókkal, követni a visszajelzéseiket, ébren tartani az érdeklődésüket, helytállni a váratlan helyzetekben. Az orvos napi teendői során jártasságot szerez az emberekkel való bánásmódban. De ez még nem elég. "A jó orvos még nem biztos, hogy jól foglalkozik a betegekkel. De a jó oktatónak jól kell foglalkoznia a hallgatókkal. Ehhez az szükséges, hogy ismerje saját képességeit és folyamatosan pallérozza magát. Én kezdettől fogva ügyeltem arra, hogy a szakmai tudásomat, az előadókészségemet és a kapcsolatteremtés technikáját egyszerre fejlesszem." Tudatosan törekedett arra is, hogy legyen tekintélye, főleg előadóként. A gyakorlatvezetés családiasabb, közvetlenebb, másként kell közvetíteni az anyagot az orvos- és fogorvos hallgatóknak. Kedveli ezt az oktatási formát is, kivált, ha érdeklődő a csoport és adottak a betegbemutatáshoz szükséges feltételek. De az utóbbi időben már inkább előadásokat tart (klinikán kívüli orvostovábbképző tanfolyamokon és konferenciákon is). S ez áll szívéhez közelebb, mert jobban megmutathatja képességeit és kiszámíthatóbb az eredmény. "Fontosnak tartom, hogy a hallgató érezze, partnerként kezelem őt, mert akkor rám figyel: a mondandómra, a véleményemre, a viselkedésemre. És ebből majd ő leszűri azt, amit hitelesnek, követendőnek tart. A példamutatást tartom a leglényegesebbnek akkor is, amikor a jövendő szakorvosokkal és oktatókkal foglalkozom. Nem szeretem a szájbarágós tanítást, az utasítgatást, a fegyelmezést sem, de arra egy bizonyos ponton túl már rákényszerülök. Ha valaki beül az órámra, attól elvárom, hogy "agyilag" ott legyen, s ezt leginkább a reagálásaiból szűrhetem le. Örülök a kérdéseknek, és végtelenül idegesítenek az egymással sutyorgók." Szigorú oktató hírében áll, nála meg kell küzdeni az érdemjegyért. "Ez egy jó értelemben vett küzdelem. A vizsgázónak meg kell győznie engem, hogy tudja az anyagot, nekem meg arról kell meggyőznöm őt, hogy nem vagyok rosszindulatú, odafigyelek rá, szeretném fölmérni az ismereteit. Ha veszi ezt a párbeszédet, akkor viszonylag hamar zöldágra vergődünk. Igaz, nem adom könnyen a jelest. Előfordul, hogy a hallgató érdeklődik: javíthat-e. Ilyenkor megjegyzem, hogy a további kérdésekkel nemcsak javítani, hanem rontani is lehet. Azért ez utóbbit mégsem teszem meg." Értékmérés drukkal Szeret tanítani, bár ez a betegellátás és a tudományos munka mellett olykor nem könnyű. Csak az utóbbi években érzi úgy, hogy kellően gyakorlott oktató, ám ettől még nem elégedett. "A ma napig van egy kis lámpalázam. Az ember minden feladatánál fölállít egy mércét. Aztán izgul, hogy képes-e az önmaga által megszabott szintet elérni vagy esetleg még túl is szárnyalni. Akkor vagyok kiegyensúlyozott, amikor sikerül ezt teljesítenem, az a legnagyobb sikerélmény, ha jó a közérzetem - s nem biztos, hogy ebből bármit is észrevesz a környezetem." A "lécbeállítást" is édesapjától tanulta. Ő egész életútjával bizonyított a szakmának, s biztosan megmaradt tanítványai emlékezetében. "Szeretném, ha a fiam is azt látná bennem, amit én az édesapámban. Kristóf ötödéves orvostanhallgató, amikor az ő csoportjának tartottam előadást, láttam rajta, hogy büszke a teljesítményemre... Alapjában véve csak arra vágyom, hogy az egykori tanítványaim abszolút tárgyilagosan emlegessenek engem. Nehéz definiálni a kiváló szót, sok oktatóra ráillik. Nekem többet jelent, ha azt mondják rólam: jó ember, jó orvos, jó oktató - ezzel én már elégedett vagyok." Tóth Andrea

 

Lap teteje | Semmelweis Egyetem újság | 2004/4. szám | Előző cikk | Következő cikk