Dr. Fürst Zsuzsanna

„Szerencsére nem volt sok buktató az életemben”- emlékszik vissza pályájára professzor asszony, aki érettségi után rögtön felvételt nyert a Budapesti Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karára, amelyet sikeresen el is végzett. Már korán vágyat érzett a medicina iránt. A gyermekgyógyászat vonzotta. Azzal a lehetőséggel azonban, amelyet végzéskor felkínáltak, s amellyel elindulhatott volna a gyermekorvosi pályán, mégsem élhetett, mivel a státus fertőző gyerekosztályon lett volna, amit nem vállalhatott, mivel éppen első gyermekét várta.

Dr. Fürst Zsuzsanna a Farmakológiai és Farmakoterápiás Intézet tanszékvezető egyetemi tanára, augusztus 20-án a parlamentben a köztársasági elnöktől vette át a „Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje” magas állami kitüntetést.

A gyógyszerek hatásmechanizmusa, a gyógyszerkutatás mindig is érdekelte, így elhatározta, hogy először elméleti vonalon képezi magát. Azokban az években – mondja a professzor asszony – általános szokás volt, hogy a fiatal orvosok először néhány évet elméleti intézetekben töltöttek el, megtanulták a kutatói gondolkodást, a precizitást, a logikus érvelést, vitakészséget, az oktatói munka révén megtanulták egy teljes diszciplína elméleti anyagát, amely igen fáradságos, de ugyanakkor igen hasznos időszak volt számukra. Állást akkor sem volt könnyű kapni, szerencsére azonban a Chinoin Gyógyszergyár által meghirdetett kutatói státuszt még nem töltötték be, így a fiatal orvos elfogadta ezt. A szerencsesorozat folytatódott: a gyárnak a Gyógyszertani Intézettel hagyományosan jó kapcsolatai voltak, már Issekutz professzor idejében is, amely tovább folytatódott és egyre sikeresebbé vált Knoll professzor, az Intézet akkori igazgatójának irányítása alatt. Miután a Chinoinban folyó, magas színvonalú gyógyszerkutatáshoz jól képzett szakemberekre volt szükség, kézenfekvő volt, hogy a fiatal kutatót tanulmányútra küldik a híres műhelybe, az egyetem Gyógyszertani Intézetébe. Diplomás életének első munkanapjait itt kezdte el a professzor asszony, s ezt a helyet azóta sem hagyta el.

„Először az érelmeszesedés gyógyszertanával foglalkoztam, ez a kutatási terület azonban egy kicsit távol esett az érdeklődésemtől, alapvetően biokémiai jellegű kutatómunka volt, ahol egy bizonyos diétával etettük a patkányokat. Hosszú, eseménytelen hónapok és bonyolult mérési folyamatok után jutottunk csak eredményekhez. Ez nem felelt meg a temperamentumomnak, a lelkesedésemnek, hamarabb akartam volna látni a munkám eredményét, szerettem volna haladni, a hibákat kijavítani, ötleteimet megvalósítani, de mivel ez a téma nagyon hosszú lefutású kísérleteket igényelt, erre nem volt lehetőség."

„Mindent mérlegelve…”

– Úgy gondoltam, hogy tévedtem: ez a pálya nem nekem való. Visszatértem eredeti elgondolásomhoz, s keresni kezdtem az elhelyezkedés lehetőségét a gyakorló orvosi pályán – vall a professzor asszony életútjának látszólagos kitérőjéről. – Adódott is egy gyermekgyógyászi állás. A megvalósulás azonban megint elmaradt. Ugyanis amikor Knoll professzort, terveimről tájékoztattam, megkérdezte, hogy miért akarom elhagyni a kutatói pályát? Amikor meghallotta az indokolást, elgondolkozott és azt mondta: „Ezt a döntést jobban meg kell fontolni: maga tehetséges, és jövője van ezen a pályán. (Akkor egyikünk sem gondolta, hogy ezek látnoki szavak, amelyek egyben az utódot is kijelölték a tanszékvezetői székben.) Ami pedig a kutatással kapcsolatos egészséges türelmetlenséget illeti, témát kell váltani. Új kutatások indulnak a fájdalomcsillapítás terén, s ezekbe már a kezdetektől bekapcsolódhatna, már mint egyetemi tanársegéd, az intézet állományában” – javasolta a professzor. Ez a lehetőség azonnal felvillanyozott, izgalmas távlatokat nyitott meg számomra. Nagyon komoly vonzerőt jelentett az a tudat is, hogy a jövő orvosait taníthatom. Három nap gondolkodási idő után minden lehetőséget mérlegelve úgy döntöttem, a felkínált kutatói állást elfogadom.

– Az augusztus 20-án átnyújtott kitüntetés indoklásában a fájdalomcsillapítók kutatásában elért, nemzetközileg is elismert eredmények, a hosszú évtizedes magas színvonalú oktatói munka mellett szerepel az „iskolateremtő tevékenység” is.

A kutatás csapatmunka

– Az ember nem a kitüntetésekért dolgozik. Teszi a dolgát, a szürke, sokszor nagyon hosszú hétköznapokon, de minden nap új lelkesedéssel és reménnyel telik el. Amikor ilyen jeles ünnepen ez elismerést nyer, meg kell vallanom, rendkívül jól esik, és új erővel, hittel tölt el. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy ez az elismerés nem csak személyemnek, s személyemen keresztül a szakmának, hanem munkatársaimnak is szól. Ma már eredményeket egyedül nem lehet elérni, csapatmunkára van szükség, amelyben a fiatal kezdő, a tapasztalt érett kutató, de a technikus is munkája legjavát adja. A jutalom, a siker: a megoldás öröme. Fontos, hogy a velünk együtt dolgozó munkatársaknak milyen a nemzetközi reputációjuk, mennyire viszik tovább azt a témát, gondolatot, amit közösen alakítottunk ki. Vannak olyan kollégák, akik érett kutatónak számítanak, és büszkén vallják, hogy a mi intézetünkben alapozták meg tudományos munkásságukat, melyet nemzetközileg is elismernek.

Hozzátenném azt is, hogy még az oktatásban is partnerekre van szükség – a hallgatókra. A hallgatók az oktatás alkotó folyamatában ugyanúgy csiszolják, alakítják az oktatót, mint az oktató őket.

– Ön szerint mik a medikus képzés sarkalatos pontjai?

– Az oktatói módszer változó, a legtöbb oktatói stílusban vannak pozitívumok, de természetesen lehetnek negatívumok is. Érdekes módon a hallgatói oldalról kevesebb szó esik, pedig ennek is fontos szerepe van az eredményességben. Tapasztalataim szerint, a hallgatókat alapvetően három típusba lehet sorolni: vannak a kiváló képességű diákok, aki könnyedén vesznek minden akadályt, akik mindent igyekeznek megtanulni, szorgalmasak, mindig jól informáltak, tudni akarnak. Ezek a diákok úgyszólván oktató nélkül is megfelelően képezik magukat. Az ellenpólust azok a gyenge képességű, nem szorgalmas hallgatók alkotják, akiket alapvetően nem is érdekel a medicina, akikről nem is lehet tudni pontosan, hogy miért jöttek egyáltalán erre a pályára, és akik csak úgy-ahogy túl akarnak lenni az egészen. Ezekkel a diákokkal többnyire a legkiválóbb oktatók sem tudnak eredményt elérni, és nincs az a pedagógiai módszer, amellyel tanulásra lehetne serkenteni őket. Végül, maradnak azok az átlagos képességű és szorgalmú diákok, akikkel az oktatómunkában igazán eredményesek lehetünk. Ők azok, akiket lehet lelkesíteni, változatos, személyre szóló oktatói módszerekkel stimulálni, ahol az oktatói tudatosság, a hallgatók megfelelő megszólítása látványos eredményekkel kecsegtet.

Ki alkalmas a pályára?

Eddigi tapasztalataim alapján úgy érzem, hogy szükség lenne egy erős rostálásra a másodév után. Azokat a hallgatókat, akik ennek a kétségtelenül nehéz 2 évnek a vizsgáit csak 2-3 elégtelen után – ki tudja milyen lelki kényszerek hatására született – elégségesekkel tudják letenni, eltanácsolnám a pályáról, hiszen előbb vagy utóbb orvos lesz belőlük. A másodikként említett típushoz tartozókból is, akik egyáltalán nem valók az orvosi pályára. Nagyon egyet tudnék érteni egy több lépcsős oktatási rendszerrel, amelyben lehetőség lenne arra, hogy azoknak a tudása se vesszen kárba, azok se kallódjanak el, akik kettessel valamilyen szinten megtanulták az anyagot. Ők átirányíthatók lehetnének más típusú képzésekre, főiskolai szakokra például évbeszámítással, ahol hasznosíthatnák addig megszerzett tudásukat. Mint az Oktatási és Nevelési Bizottság elnöke, ezzel a témával különböző szinteken és fórumokon sokszor foglalkoztam, de jó megoldást még nem sikerült találni.

– Nem a mi rendszerünkben van esetleg a hiba, hiszen ezt a szűrést már a felvételinél elvégezhetnénk?

– Hosszú évek óta vagyok Felvételi Bizottsági elnök, s tapasztalataim szerint nem jó a felvételi rendszerünk sem. Igen kevéssé megfelelő arra, hogy a pályára alkalmatlanokat kiszűrje. Nyilvánvaló, hogy aki jól tud fizikapéldát megoldani, még nem biztos, hogy jó orvos lesz. Sajnos, megfelelő pszichológiai vagy lelki alkalmassági vizsgálat nincs a felvételiken. Ezért a szóbeli felvételiken, a rendelkezésre álló rövid idő alatt elnökként megpróbálom egy kissé a jelöltek lelki-emberi adottságait is kifürkészni. A rendszer roppant mechanikus: lehet, hogy egy nagyon alkalmas felvételiző jön, jó képességekkel, harmonikus személyi adottságokkal, mégsem juthat be az egyetemre abban az évben, ha az írásbelin elrontotta a fizikapéldáját. Meggyőződésem, hogy az emberi tényező a döntő, s erre a nehéz, de gyönyörű pályára csak lelkiismeretes, elhivatott embereknek lenne szabad rálépniük.

– Hogy kik és hányan kerülnek a Felvételi Bizottság elé, azt valószínűleg a szakma respektje is meghatározza. Mit gondol erről?

– Az idei felvételi vizsgák eredményei számomra lesújtóak voltak. Elfogadhatatlannak tartom, hogy nálunk, az ország első és legnagyobb orvosi egyetemének Általános Orvostudományi Karán volt a legalacsonyabb a ponthatár, a maximálisan elérhető 120 ponthoz képest 102 pont. Az integrálódott Semmelweis Egyetem Főiskolai Karának egyes szakjaira például ennél magasabb pontszámmal lehetett bekerülni ebben az évben.

Sajnos mindnyájan jól tudjuk, hogy ennek a jelenségnek kimondottan anyagi okai vannak, méghozzá a normatív támogatás csapdahelyzete idézte ezt elő. Ha nem az Oktatási Minisztérium által előírt keretlétszámot vesszük fel, akkor a kevesebb támogatás miatt az eddiginél is rosszabb anyagi kondíciók közé kerülünk. A piacosodás így vezet felhíguláshoz és ez egy ilyen pályán, ahol a minőség elsődleges követelmény kellene hogy legyen, beláthatatlan következményekkel járhat. Emellett pályánk presztízse is rohamosan csökken. Az egészségügyben dolgozók megalázó helyzetét, a kórházak leromlott állapotát, az ellátás nehézségeit látva az igazán jól tanuló gyerekeket elsősorban közgazdasági és jogi pályákra irányítják a szülők.

Segítség vagy szigor?

Mint említettem már, sajnos, azok a hallgatók is elvégzik az egyetemet, akik tulajdonképpen nem az orvosi pályára valók. Több ciklusban töltöttem be a Tanulmányi Bizottság elnöki megbízatását, és ebből az időből származik az a tapasztalatom, hogy létezik egyfajta álhumánum a hallgatók iránt. Ez a megengedő stílus sokszor oda vezet, hogy a hallgatók szívhez szóló kérelmeikre sokadszor is, megkapják a vizsgaengedélyt, évismétlési engedélyt. Voltak olyan hallgatók, akik 10-12 év alatt végezték el az egyetemet, egy-egy tárgyból 4-6 próbálkozás után sikerült valahogyan átvergődniük. 12 elégtelent lehet „szerezni” büntetlenül az orvosi tárgyakból, még kimondani is sok. Szerintem ez rosszul értelmezett humánum. Nem más, mint alkalmatlanok számára adott segítségnyújtás a tanulmányok befejezésére.

– Ön mit gondol, mennyire tudják befolyásolni a tudományos szakmájukat érintő döntéseket?

– Félek, hogy nem műkődnek mindig megfelelően a kommunikációs csatornák, és a szakemberek véleménye nem mindig jut el a megfelelő helyekre.

– Hogyan látja a kutatás helyzetét?

– A kutatást is elérte a mindent átható elanyagiasodás, és ezen a területen is a színvonalas munka sok tekintetben meghatározó tényezője a pénz.

A kutató skizofréniája

Az egyetemnek nincs pénze a kutatómunkára, hiszen hatalmas az adósságállománya, ugyanakkor joggal várja el a színvonalas kutatói eredményeket. Ezt a kettősséget csak egyfajta tudathasadásos állapotot vállalva lehet feloldani. Nekem, mint vezetőnek egyik énem szellemi ember, oktató és kutató, a másik pedig egy pénzszerzésben, adó-, és áfa ügyekben jártas üzletasszony. A kutatásokra pályázati rendszerekből és nemzetközi kapcsolatok révén tudunk pénzt szerezni. A kongresszusok látogatásának a tudományos hasznán kívül ilyen kapcsolatépítő funkciója is van. Örömmel számolhatok be arról, hogy ilyen régi szakmai és baráti kapcsolatok alapján alakíthattunk egy nemzetközi konzorciumot – a Karolinska Egyetem, az Innsbrucki Egyetem, a Hallei Egyetem és munkacsoportunk révén a Semmelweis Egyetem részvételével – amely elnyerte az Európai Bizottság EU-5 keretpályázatában meghirdetett támogatást a „Mozgásszervi betegségek opioid terápiája” címmel. Egy ilyen pályázat elnyerése érdekében sokat kell tenni. A szakmai kompetencián kívül ehhez is meg kell tanulni egy sajátos jogi és pénzügyi nyelvet, mert csak így lehetünk sikeresek, sokoldalúak, amely képességek nélkül ma már sem kutatni, sem létezni nem lehet.

Mindenképpen optimistán szeretném zárni ezt a beszélgetést, amelyet a kitüntetés ünnepi apropójából folytattunk. Egy teljes, boldog családi élet, egy orvos és egy közgazda fiú, és a nyugodt, biztonságos otthoni háttér is kellett ahhoz, hogy teljes energiámat pályámnak szentelhessem. Végül is szakmai–tudományos életem során sok mindent elértem abból, amit el szerettem volna. A tudományos eredmények, fokozatok, az előrelépések időben jöttek, és nem igazán voltak ellenségeim. Egy nagymúltú intézet igazgatójaként azt csinálhatom ma is, amit szeretek: tanítok, tankönyvet írok, kutatok. A pályázati támogatás birtokában egy izgalmas, újszerű téma kidolgozása előtt, a senkit sem kímélő nehézségek mellett is bizakodóan nézek az elkövetkezendő évek elé.

Szőcs György