Leszállok a 61-es villamosról, s baktatok föl a Déli pályaudvarnál induló kapaszkodón a TF felé. Itt iskolák, kórházak utcájában ilyenkor benépesülnek a nyáron elhagyott járdák is, diákok hada igyekszik csoportokba verődve megpakolt hátitáskával, hogy még csengőszó előtt beérjen osztályába. Az amúgy kietlen, személytelen, nagy átmenő-forgalmú budai körút ilyenkor barátságosabb arcát mutatja.

Toronydaru áll a TF-fel szembeni soron. Az utca utolsó családi házát is lebontották, pedig jó arányú, szép épület volt, egy építész magának építette a harmincas években. De kell a hely a gomba módra szaporodó irodaházaknak, ez már a harmadik lesz ezen az oldalon, s készül a MOM egykor levegős parkjában az újabb betonerődítmény. A valamikor kisvárosias környék eltűnt, elsüllyedt, csak emlékeinkben él.

Itt a toronydaruval szemben volt egykor a TF főbejárata. Harminckét évvel ezelőtt, amikor kezdő gyakornokként először vitt utam az azóta rég kivágott szép gesztenyesoron át a főépületbe, valami különös varázslat kellős közepébe csöppentem. Akkor az olimpia lázában égett a TF. Németh Angélát, a frissen végzett hallgatót éltető alkalmi plakátok köszöntötték az újdonsült olimpiai bajnokot. Hajrá Angi! Mindenki az olimpiáról beszélt.

Most is olimpiára készülünk, a sport nagy nemzetközi ünnepére. Kollégáink közül néhányan – sportvezetők, edzők, sportorvosok – már Ausztráliában vannak, tanszékem két munkatársa éppen ma vág neki a hosszú útnak. Valamennyien drukkolunk nekik, reméljük, sikerrel járnak! Büszkék vagyunk rájuk. De az egykori lelkesedés, a közös izgalom és várakozás különös emberi kalandja ma nem élhető át úgy itt, a magyar sport szellemi fellegvárának nevezett TF-en, mint akkor, harminckét évvel ezelőtt. Pedig ma is mindenki várja az élményt, a jó híreket, mindenki ünneplésre kész, nyílt szívvel tekint Sydneyre. De a valamikori lelkes, emelkedett hangulatnak nyoma sincs. Ennyire megváltoztunk volna, vagy a sport világa változott? Ki tudja.

A gólyákat oktató-kioktató plakátok ma sem hiányoznak a falakról. Ezekből tudhatja meg a még felavatatlan hallgató, hogy milyen köteles tisztelettel tartozik a felsőbb évfolyamosoknak, s különösen a tanárjelölteknek, s hogy a környék kocsmái és vendéglői közül melyekbe tilos járni, s melyek az egyéb kötelmei és feladatai. A plakátok most is szellemesek, gyakran eredetiek is. Sajnálom, hogy nem gyűjtöttem össze az elmúlt évtizedekben valamennyit, milyen szép egyetemtörténeti kiállítást lehetne rendezni belőlük!

A főépület előtti udvaron görög diákokat kerülgetek. Hangosak, jókedvűek. Szinte csak őket látni mindenütt. Beszélgető, trécselő, a szünetet egymás ugratásával töltő magyar csoportot ma alig-alig látni. Ők csak átsietnek az udvaron, mintha nem is itt élnének. Pedig egykor milyen eleven, vonzó volt ez az udvar, ez a park!

A Főépület SC, a tanári kar egy részének kosarazó köre csütörtökön délben a helyén, az E teremben található. Kilencen vagyunk, hogy kiteljen a két csapat, az ott üldögélő hallgatókat kapacitáljuk, állna be valamelyikük. De nincs jelentkező! Az egyik most ebédelt, a másik nem akar az edzés előtt kimelegedni, a harmadik fáradt. Nem akarnak velünk játszani. Pedig tíz-húsz éve bizony egy füttyentésre mindenki pattant, hogy tanárával játszhasson. Változnak az idők.

A dékáni tanács ülésén – a dékán úr távollétében – elég rossz a hangulat. A mindig félhomályos teremnyi szobában gazdasági helyzetünket elemzi a két felelős előadó. A testnevelő szakos hallgatók után járó „fejpénz” jelentős csökkentése lehetetlen helyzetet teremtett, mit tegyünk? Mi lesz vajon, újabb leépítés? Bizony, nem könnyű a helyzet, valamennyien tudjuk.

Az épületben járva-kelve hallom, hogy jó visszhangja van a „tanévkönyvnek", sokan dicsérik. Egy-egy kevésbé lelkes megjegyzés is elhangzik, hogy „mi vagyunk a legrövidebben elintézve", meg hogy „persze mi kerültünk a végére", de hát mit tegyen egy kis kar, amelyiknek ráadásul „T"-vel kezdődik a neve.