– Ön nemrég vehette át a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje Kitüntetést. Hogyan fogadta ezt a megtiszteltetést, amihez én is gratulálok.

– Köszönöm. Természetesen örömmel. Kiváltképp azért, mert éppen 2000-ben Szent István ünnepének alkalmával kaptam. Az indoklás szerint az elismerés eddigi oktatói és tudományos munkámnak szól, de természetesen egy kitüntetés nem zár le semmit. A munka éppúgy folytatódik, ahogy eddig, a hétköznapok pedig itt vannak.

– Négy évet töltött tudományos rektorhelyettesként az egyetem vezetésében. Miként értékeli ezt az időszakot, az eredményeket, sikereket, netán a kudarcokat is beleszámítva?

– Elöljáróban le kell szögezni: nem akármilyen négy évet tudunk magunk mögött. Olyan periódusban töltöttem be ezt a tisztet, amely sorsdöntő volt az egyetem életében. Ekkor érlelődött a ma már bevezetett integrációs folyamat. Tehát igen érdekes, mozgalmas időszak volt ez, nem mentes a konfliktusoktól sem, ugyanakkor meggyőződésem, hogy az integráció előnyös a hallgatók és az oktatók számára egyaránt. Egy egyetemi vezetői tisztség ellátása rengeteg munkával és időráfordítással jár. A legnehezebb számomra talán az volt, hogy a megsokszorozódott feladatok ellenére és mellett változatlan színvonalon kellett helytállnom tanszékvezetőként, kutatócsoportvezetőként és a hallgatók előtt. Fontos tanulságként éltem meg, személyes tapasztalatom alapján is, milyen fontos az, hogy a vezetői tisztségek csak meghatározott periódusokra korlátozódjanak. Hosszabb távon ugyanis mindenkit túlságosan igénybe vesz a funkció. A mi szakmánkból pedig nem lehet hosszabb időre büntetlenül kilépni, a kutatómunkát nem lehet „egy kicsit” szüneteltetni, mert gyorsan elmegy az ember mellett a tudományos világ, és nem könnyű a visszakapaszkodás. Nemcsak az egyénnek, a tisztségnek, a feladatnak is fontos a váltás. Az egyetem szervezeti szabályzatába már nagyon helyesen bekerült, hogy egyetemi tisztségviselők kinevezését legfeljebb egyszer lehet meghosszabbítani.

Ha visszatekintve összegezni akarom a magam tevékenységét, azt mondhatom, tudományos rektorhelyettesként viszonylag hálás feladatot töltöttem be. Ez az a terület, ahol a döntések a legkevesebb érdeket sértenek, és időnként még népszerű intézkedéseket is sikerült hozni. A tudományos támogatás kérdését már nem ítélem meg ilyen optimistán. Köztudott, hogy a tudományos támogatás mértéke ma messze az elvárható nívó alatt van. Így kis pénzből nagy csodákat kell produkálni. Akik tudományos eredményeket produkálnak, nap mint nap ezt a csodát művelik. Azért a támogatások rendszerében is van némi előrelépés egyetemünkön: az idegen nyelvű oktatás bevételének egy részét sikerült extratámogatásként kutatási célokra, utazásra, kongresszusi részvételek támogatására fordítani. Ez a gyakorlat a jelenlegi integrációs keretek között is működik.

Kérdezte a negatívumokat is. Egy valami nem sikerült igazán: a szemléletmód átalakítása. Az egyetemnek az oktatás-kutatás-betegellátás klasszikus funkcióit kell ellátni. Sokan azonban még ma is úgy tekintik a kutatást, mint kevesek kiváltságát, mint valami luxust. Pedig éppen ez a tevékenység tesz minket egyetemmé, ez emeli az itt folyó tevékenységet a szimpla ismeretadás, a középiskolai tanítás, vagy a kórházi betegellátás fölé. Egy egyetem rangját és színvonalát éppen az adja meg, hogy itt a tudományt nemcsak oktatják és a betegellátásban vagy a sport elit nevelésében felhasználják, hanem művelik is. Oxford, Cambridge vagy a Harvard egyetem presztízsét a világban elsősorban nem az biztosítja, hogy kiváló az oktatás színvonala, hanem az, hogy kiváló tudósok dolgoznak ott, izzik a levegő a gondolatoktól, ötletektől, s ebből persze következik: csodálatos lehet ott hallgatónak lenni.

– Jelenleg tehát több időt tud a kutatásra fordítani?

– Valóban több időm jut az elmélyült munkára. Jelenleg egy review-t írok egy amerikai neurobiológiai folyóirat felkérésére. Felkértek a jövő évi Perugia-ban megrendezendő Európai Neurokémiai Kongresszus programtanács elnökének, és 2001-ben én szervezhetem a Semmelweis Symposiumot is, szóval van mit csinálnom. Kétségtelen, hogy a munkatársaim mostanában többet látnak. Mindez kevésbé mondható el a családomról. Közgazdasági egyetemista nagyfiam nem követi a szülei pályáját, az a fajta megszállottság, ami kell a boldoguláshoz, és ami nélkül ezt a pályát nem is érdemes csinálni, nem feltétlenül vonzó egy mai huszonéves számára.

– Az elhangzottakból arra következtetek, nincs túl sok szabadideje.

– Nincs, de azért próbálkozom… A hétvégék a családdal, barátokkal telnek. Időnként megrohamozom a kertemet, ültetek, átültetek, aztán megnyugszom – és a kert is. Hetente háromszor kora reggel teniszezem, ezt megpróbálom nem elmulasztani, mert ennek tulajdonítom azt, hogy viszonylag jól viselem a terheket.

– Milyennek látja a mai egyetemi ifjúságot?