Dr. Spät András

– Közismert tény, hogy a GDP kisebb százalékát fordítjuk kutatásra, mint akár a szomszédos államok. Borúlátó vagyok, mert a kutatásra fordított összeg vásárlóereje egyre kevesebb, a kutatási pénzekkel kapcsolatos adminisztráció viszont megsokszorozódik. A kutatónak nem marad ideje kutatni, mert ideje nagy részében csak az űrlapokat és a jelentéseket töltögeti ki. Bizonytalan a megélhetésük is, mivel az oktatói és kutatói fizetések alacsonyak.

Élni vagy dolgozni?

Az elméleti intézményekben paraszolvencia nem létezik, így jövedelemtöbblet sincs, a megélhetés pedig egyre inkább drágul. A fiatal kutató egy laborban görnyed, míg kortársai, s rendszerint pályatársai is sokkal jobban élnek. Ehhez a munkához megszállottság kell. Gyakran nemcsak a kutatói, hanem a klinikusi pályát is elhagyják tehetséges emberek, egzisztenciális okok miatt. A mi intézetünkből többször annyian maradtak kint külföldön az elmúlt évtizedben, mint ahányan disszidáltak korábban, s ez az intézet és az egyetem számára súlyos veszteség. Legutóbb két kollégánk maradt Kanadában. Ők mondták el, hogy a kutatási feltételeik nem sokkal jobbak odakint, de itthon a két, ill. három gyerek mellett fizetésükből egyszerűen nem tudtak megélni. Számukra végül is az országváltás nagy megrázkódtatás volt, mert gyökereikkel ide kötődnek, s a megélhetési nehézségek űzték ki őket. Persze ezek az esetek sem általánosíthatók, hiszen sokan az előnyösebb kutatási feltételek miatt választják a kint maradást. A külföldön sikereket elért kutatók hazatérési lehetőségeit sem látom biztosítva, hacsak nem nagyon sok év után, tanszékvezetőként. Időnként felvetődik az a lehetőség, hogy egy-egy külföldön élő magyar kutató hazatelepedését segítsék, de szerintem nem ez az igazi megoldás. A problémát nem lehet úgy megoldani, hogy aki Amerikából hazatér, háromszor annyi fizetést kapjon, mint aki itthon dolgozik, mivel ez az itthoniakkal szemben lenne igazságtalanság. S mindenki számára nyilvánvaló az is, hogyha külföldről hazahoznak egy élsportolót, de a hazai sportra nem áldoznak, attól még az ország sportkultúrája nem fog emelkedni.

Veszélyben az oktatás

Nekünk az oktatáshoz döntően orvosokra van szükségünk, meg kell tartanunk azokat, akik oktatni is és kutatni is szeretnének. Az elméleti intézetek orvos-oktatói utánpótlását veszélyeztetve látom, mivel a külföldi kutatóintézetek természetesen a legtehetségesebbeket szívják el. Az oktatói-kutatói utánpótlást nehezíti az új rezidens rendszer is. Ellentétben a korábbi rendszerrel, mostantól az elméleti intézetben töltött éveket nem számítják be a klinikai szakképesítésbe. Így aki később klinikus akar lenni, aligha vállalja, hogy az elméleti intézeti indulással a szakorvosi végzettséget további 3-4 évvel később szerezze meg. Ha az elméleti intézetek oktatói karának orvos utánpótlása csökken, veszélybe kerül az egyetem nemzetközileg elismert oktatási színvonala is.

– Ön szerint hogyan alakul a kutatók presztízse?

– Sem a társadalomban, sem az orvostársadalmon belül nincs presztízsük. Ma a tudomány helyett az áltudomány a divat. A kutatói szféra mögött nincs pénz és sajnos ez határozza meg egy szakma rangját. Az orvosi társadalom pedig rendszerint csodabogárnak tekinti azt, aki a kutatómunkát választja hivatásnak. Pedig tudjuk, hogy a legtöbb nagy klinikus pályáját elméleti intézetben kezdte, s ott szerzett tudományos szemléletét kamatoztatta klinikusként.

– Mi az új habilitációs szabályzat célja?

– A Habilitációs Szabályzat 1997-ben elfogadott módosításának célja az volt, hogy a lehetőség szerint objektíven megállapítható követelményeket határozzon meg. Ha nem következett volna be január elsejével az integráció, nem lett volna szükség új szabályzatra sem.

Egységes követelmények

A Semmelweis Egyetem különböző területein elnyert habilitációnak azonos értéket kell képviselnie. Különböző szakterületeket pedig nem lehet azonos technikával értékelni. Az alapelveket úgy kellett meghatározni, hogy azok öt karra legyenek érvényesek (a Főiskolai Karon nincs habilitáció). A részletekben viszont különbséget kellett tenni az egyes szakterületek lehetőségei, valamint a megmérettetés lehetséges módszertana szerint. Pontosan definiálható a követelményrendszer az orvostudományi, gyógyszerésztudományi, kémiai és biológiai területeken. Elsősorban a testnevelési karról várunk olyan pályázókat, akik a pszichológia vagy a pedagógiai területén kutatnak. Ezeknek a területeknek a doktori követelményeit még az Akadémia sem dolgozta ki, holott mi az akadémiai doktori követelményeket tekintjük vonatkoztatási alapnak. Ígéretet kaptunk, hogy a megfelelő akadémiai szakbizottságok saját követelményrendszerüket hamarosan kidolgozzák, ez megkönnyíti majd munkánkat. A habilitációs eljárás során az akadémia doktori címmel szemben felállított követelményrendszerének paramétereit vesszük figyelembe, de természetesen nem ugyanazt a követelmény szintet állítjuk a pályázó elé. A habilitáció vezetői jogosítványt jelent az egyetemi rendszerben, ezért sokan azt mondják, az akadémiai doktori cím is legyen követelmény. Véleményem szerint erre nincs szükség. Az akadémiai doktori cím kizárólag tudományos munkásságra vonatkozik, oktatói tevékenységet nem igényel. Ugyanakkor a magas szintű egyetemi oktatáshoz szükséges ugyan a tudományos tapasztalat, de nem szükséges olyan színvonalú tudományos teljesítmény, mint ami az akadémiai doktori címhez kell. A habilitáció ezért a magas színvonalú tudományos munkára épülő oktatási tevékenység elismerése.

– Nem vált-e túlzottan bonyolulttá a habilitáció?

– A Habilitációs Bizottság összetételében biztosítani kellett a különböző tudományterületek, ill. tudományágak képviseletét. Ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy támaszkodjunk kari ismeretekre is, ennek megfelelően a struktúrát is át kellett alakítani. A kari képviseletek alapján megalakuló Orvosbiológiai, Gyógyszerésztudományi, ill. Társadalomtudományi Habilitációs Munkabizottságok a bírálók szakszerű kiválasztását hivatottak biztosítani, de e strukturális változtatások a pályázók feladatait nem befolyásolják. Az eljárás bonyolultságáról még nincs tapasztalatunk. Ami bonyolult a rendszerben, az szervezési kérdés, de nem teszi bonyolulttá a pályázók helyzetét. Számukra csak annyi a munkatöbblet, hogy egy kérdőívet több példányszámban kell beadniuk. Természetesen lehetséges, hogy a kezdeti tapasztalatok alapján, 2-3 év múlva módosítani kell majd a Habilitációs Szabályzatot.

Szőcs György