Semmelweis Egyetem honlap | Semmelweis Egyetem újság | 2008/8. szám | Előző cikk | Következő cikk
Semmelweis Egyetem · IX. évfolyam 8. szám · 2008. június 20.

Mikor is iratkozott be az egyetemre, Aladár bácsi?

Egy arany okleveles orvos gondolatai

blank

EZ AZ ÍRÁS CSAK WEBEN OLVASHATÓ!

blank
blank
blank
blank
200808331.jpg

Szende István

Igaz, már három éve, hogy megkaptam a Semmelweis Egyetem arany oklevelét, mégis csak most írom meg az átadási ünnepség hangulatában ébredt gondolataimat. Hogy miért most? Mert egy szellemes kis történet olvasása érlelt az írásra, arra, hogy leírjam, ha csak érintve is, hallgatókorom orvosi mindennapjait, a kor adta lehetőségeket, melyeknek birtokában képesek voltunk akkor is magas színvonalú gyógyító munkát végezni. És azért is írtam meg, hogy emléket állítsak egyetemünknek, annak az egyetemnek, mely tudást adott nekünk, orvossá képzett minket. Hát, hogy is szól a történet, ami az írásra késztetett, mit mondott a nagypapa, mikor unokája az életkora felöl érdeklődött? „Amikor születtem, még nem volt mobiltelefon, számítógép, a villamoson a fiatalok átadták a helyüket az idősebbeknek...” Az unoka erre: „Nagypapa, akkor Te legalább kétszáz éves vagy! Nem, kisunokám, csak 60”.

Nos, az analógia: Aladár bácsit, az arany okleveles orvost kérdi a szigorló, hogy mikor is iratkozott be az egyetemre. Aladár bácsi válasza a leírtakban található, mire a szigorló rémült megállapítása: „Aladár bácsi, akkor magát még Korányi Frigyes tanította a 19. sz. végén!”

A Semmelweis Egyetem nagytermében, a jubileumi díszoklevelek átadási ünnepsége. Hívatásuk csúcsán túljutott hölgyek, urak lépnek a dékán elé az oklevélért. Ők az egykori évfolyamtársaim. Az ünnep hangulata vagy a találkozás a régi barátokkal, nem tudom, de hirtelen a múltban vagyok. Az elmúlt évtizedek történése néhány percben sűrűsödik össze, a fantázia lehetetlent nem ismerő szárnyán sok-sok évvel ezelőtti emlékeimhez repülők vissza az időben.
blank
200808332.jpg

Hogy is volt 1949 szeptembere? Az egyetem padjaiban ülő leányok, fiúk vagyunk ismét, köztük én, a boldog, fekete hajú, sovány, szemüveges fiatalember, hisz felvételt nyertem az akkor még Pázmány Péter nevét viselő egyetem orvos karára. Megilletődve megyek egyetemi „polgárként” az első előadásra az Anatómiai Intézetbe. Az Üllői úti villamos-peronon izgulok, hogy a kalauz a zsúfolt kocsiból ne érjen oda jegykezelésre a két megállónyira lévő utazási célomig, mert akkor a 2 forint 70 filléres tanuló hetijegyemet aznap még egy harmadik utazásra is fel tudom használni. A peronon társtalanul állok, de 2-3 hét múlva már több diáktársamat megismerve, velük cseverészve utazom a sötétbarna téglás, komor Anatómiai Intézethez. A tanterem meredek lépcsőjén felrohanunk, ki a felső sorokban, ki az alsóban foglal helyet, hogy Kiss Ferenc, a világszerte ismert professzor a „kieddel” és az ízes hasonlatokkal fűszerezett előadását meghallgassuk. Nézzük, amint hosszú pálcával kezében a táblára kiakasztott táblák színes ábráin demonstrálja a csontokról vagy az agyról tartott előadását.

Hónapok telnek, befejeződik az első év, majd a második is. Készülünk a félelmetes anatómiai szigorlatra. Nem csak a hatalmas anyag, de Kiss professzor elvárása is az egyik rettegett vizsgánkká tette az anatómiát, na még két másik vizsga is izgalmat okozott: a szigorú Törő professzor szövetfejlődés-tani és Bálint professzor élettani szigorlata. A vizsgák meg is tizedelték sorainkat, bizony jó néhány évfolyamtársunktól búcsút kellett vennünk. De végre megnyílt számunkra a klinikum. Ugyan még néhány, izgalmas elméleti tárgy szigorlata hátra van, de a belgyógyászati és a sebészeti propedeutika keretében végre már kapcsolatba kerülhettünk a betegekkel.

A kórtermekben a tanársegéd irányításával kopogtatjuk a szív abszolút és relatív tompulatát, rekeszmozgását, a Traube-tér határait. Ismerkedünk a dobozos kopogtatási hanggal és a tüdő feletti más kóros jelekkel. Izgatottan dugjuk a fülünkbe a fonendoszkópot, hogy a normális hangokat és zörejeket, a systolést, a dyastolést meg annak változatait felismerjük. A praesystolés zörej, a galopritmus, a protodiastolés és a mezodiastolés zörejek, a tüdő felett hallott nedves és száraz és csengő szörtyzörejek, cerepitatió – ki emlékszik már a sok hallgatózás adta változatokra, amit mára kiszorítottak a technika vívmányai. A három év belgyógyászat lehallgatása után nekünk is illett ezeket a hallgatózási hangokat felismerni. Igen, ma bármennyire is hihetetlen, akkor a hallgatással és az egyéb fizikális vizsgálattal diagnosztizálhattunk, a kezűnkkel tapinthattuk a szív feletti surranást, a hasban a megnagyobbodott lépet vagy májat, amiből megállapíthattuk, hogy pangásos vagy cirrhoticus májra van gyanú, avagy más egyéb betegség áll fenn. És mindezekhez legfeljebb a rtg. és az ekg. laborvizsgálatok nyújthattak még valami segítséget.

Aztán a terápiás lehetőségek. A szíveseknél a strophanthin digitálisz kúra, vízhajtóként a novurit állt rendelkezésre. A már digitalizált beteget a vízhajtási napon, az embóliaveszély miatt, ágynyugalomra kényszeríttettük. A gyomorfekélyeseken atropin és a belladonnás porokkal igyekeztünk segíteni, és ha már semmi sem segített a gyomorresectio volt a megoldás kínjaikra. A magasvérnyomás egyetlen, talán legjobban bevált szere az ötvenes évek elején a nátrium nitrózum és a rhodan só volt az egyéb, gyakorlatilag alig hatásos szerek mellett. Akkor még úgy tartottuk, hogy a vérnyomás felső értéke az életévek számával egyezik. Forradalmi változást eredményezett a kevés antibiotikumféleség és chemotherapeuticum. A penicillin és a streptomicin, az utóbbi, ami a félelmetes tbc szuverén és sikeres gyógyszere volt abban az időben. Eredményt sokszor a heroikus sebészeti beavatkozástól vártunk, például a colitis ulcerosás betegnél a haemicolektomia, amire azt hiszem ma az idősebb sebész generáció borzadva gondol vissza.

Szólítanak! Az arany oklevél a kezemben újra, a 21 században vagyok. Miként az ókori Róma kapuit a Janus isten figyelte, nézte a be- és kilépőket, magam is Janusként tekinthetek vissza az elmúlt évtizedekre. Az egyetem padjából napjainkig, az orvosi munkám során csendesen szemlélhettem, s cselekvő részese lehettem a múltnak és megláthattam az érkező jövőt, a szakmánk mérföldes haladását. Amit egykor csak a fülünkkel, kezünkkel ismerhettünk fel, azt ma kiszorította a szívecho, a számos modern képalkotó és az invazív eljárás, az ultrahang. A fizikális vizsgálatok adta lehetőségeket, amelyek akkor nélkülözhetetlenek voltak a diagnózis korrekt felállításához, mára érdemtelenül, az orvosmúzeum polcára rakta a technika.

Az ünnepség után fogadás, beszélgetés az egykori évfolyamtársakkal. Örülünk a viszontlátásnak, jó néhányukkal az avatásunk óta nem is találkoztunk. Aztán elindulok, nem csatlakozok senkihez, a gondolataimmal akarok maradni. Bandukolok az Üllői úton, mint valamikor hallgatóként a külső klinikáktól a belsőkig ügetve.

Mit is nyújtott nekünk az egyetem?

Először is kaptunk egy magas szintű képzést, melynek birtokában a világ bármelyik sarkában is meg tudtuk állni a helyünket és dicsőséget hoztunk az egyetem nevének. Megtanultuk az összefüggésekben való szemléletet, a szervezetben játszódó kórfolyamatok egységbeni szemléletét, a kialakult gondolkodás birtokában valójában a szakmát művészi szinten gyakorolhattuk. Kaptunk egy olyan gondolkodást, amit ma a technika vívmányai sem pótolhatnak. És a professzoraink, akik közül számosan a szakma nemzetközi kiválóságai voltak. Tőlük nem csak a tudást, hanem emberi magatartást, példamutatást, etikát is tanultunk, minden olyat, ami egy életre meghatározó volt sokunk számára. És nem feledkezhetünk meg a gyakornokokról, tanársegédekről, adjunktusokról sem, kik a konzultációk, gyakorlatok keretében hozzájárultak, hogy minél tökéletesebb tudásra tegyünk szert.

Végül említem a kedves, sokunk szívéhez odanőtt „néma tanúkat”, az Üllői úti fákat, amelyek a sok-sok évtized során oly sok ifjat, fiút, lányt láttak, kik jegyzettel, fehérköpennyel karjukon siettek el mellettük. Napjainkban a fák már aligha tanúi az egyetemi hallgatók hadának, nemcsak, mert számuk megfogyott, hanem a fiatalok hadának zömét elnyelték a metró szerelvényei.

És mivel zárhatnám gondolataimat, mint Kosztolányi versének két részletével: „Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjúság, Üllői-úti fák.” És ma „Hova repül az ifjúság? Feleljetek, bús lombú fák, Üllői-úti fák.”

Dr. Szende István
1955-ben diplomázott orvos

Semmelweis Egyetem honlap | Semmelweis Egyetem újság | 2008/8. szám | Előző cikk | Következő cikk