Megjött a tavasz-illat. Nem tudom, mi hozza ezt a sajátos, bizsergő levegőt, a semmihez nem hasonlítható áradást. Az ember azt gondolná, a napsütés teszi, de nem. Télen is süt a nap, de nem fogja körül a kibontakozás dús ígéretű áldása. Ígéret, erő, várakozás, bizonyossá izmosodó lehetőség is tavaszt jelent. Még csak kezdet, vagy már a kibontakozás évszaka köszönt? Annyi bizonyos, hihetetlent művel a természet. Kéz érintése nélküli csodát, ami pillanat alatt átszabja, éledő életre gyúrja az embert is. Gubóból kibújt báb egyszerre pillangóvá feslik, felül egy lágy fuvallatra, s mire feleszmél, már megkerülte a földet, létének végesen tágas birtokát.

Úgy emlékszem, valamelyik nem túl távoli tavaszon történt velem, hogy körbenézve egy nyüzsgő helyen, megértettem: belejutottam az élet közepébe. Amerre csak néztem, nálam zömében fiatalabbakat láttam, és idősebbet keveset. Végleg belenőttem a felnőttségbe, és meg kell mondjam, szinte észrevétlen zajlott, nem kellett érte tennem, magától történt a dolog. Mint amikor zöldre vált a természet, csak azt veszi észre az ember, hogy egyszerre átalakult. Magától értetődő természetességgel nőttem bele az élet közepébe. Életközépen azért jó lenni, mert egyszerre nyitva van múlt és jövő. Dante jut eszembe, Babits nyelvezetén átmelegített Isteni színjátékát forgatom. Vergilius kíséretében Pokolra száll az életút felén. Bejárja a sötét oldalt, a kegyetlen valót, a pokol fenekét, hogy aztán végre Istent lásson. Mélyből feljut a magasba, úgy is mondhatnám: magasabbra jut a mélység fenekéről. Mire jut? Mit üzen a bölcsült tudó?

„Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
de folyton-gyors kerékként forgatott
vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.”

Szeretetet üzen az emelkedett befejezés. Utat vesztett pokoljárt ember tapasztalása ez. Érteni könnyű, hinni nehezebb… Tenni lehetetlen?

Tolnai Kata