Parti Nagy Lajos írja belesuvasztva hömpölygő, áradó, de humorában édeskeser fanyarrá szikárított szavai közé egyik novellájában a címbeli éppen hogy csak bővített tőmondatot. Csak úgy belevetve e három szót a már-már tobzódó szövegbe amúgy továbbfűzetlenül, mintha nem is megtapasztalás volna. Kifejtés nélkül, ottfelejtve – gondoljon ki-ki, amit akar. Ezzel éppen nincs is hiba. Én akarok gondolni, engedem, hogy gondolódjon, ami akar. Hol növény, hol egy személy jut eszembe, valahogy így próbálom felvenni Parti Nagy fonalát. Az utókorok tenyerén hordott nagy emberek egyszerre voltak nagyszerűek és hétköznapi, gondoktól gyötrött, gyakorta szegénységben didergő lények. Akiket azonban ez az állapot nem akadályozott abban, hogy céljaikat töretlen megvalósításba vigyék. Az akadályokat ugródeszkának használták nem pedig léc alatti átbúvást mentegető indoknak.

Visszatérve a kiinduló gondolathoz: amiről szó van, hogy először is túl kell élni. Nem szabad az élést abbahagyni. Vagyis nem a cél a cél, hanem a levés, a lélegzetvétel, az életfunkció fönntartása mindenáron. Levésben maradni addig, amikor már valóban lehet élni. Így aztán a lét eszköz és cél mivoltját cserélgeti, fordítgatja, aki így tesz, mikor mit diktál a sors. Parti Nagy szerint a túlélő gyarapszik, erősödik, jövőt nyer. Arról viszont e három szó nem beszél, hogy a növekedőbe jutó milyen utat fut be. S mivel nem csak élőlényekről szól e mondat, még érdekesebb lehet, hogy milyen asszociációs utat nyit meg. Eszme is hevülve dagad, gondolat is öblösre növekszik, ha termékeny az elvont talaj. Érzelem is életre gyúrhatja magát a semmi kihűlt helyén. Vajon az emlékké vált történések túlélők-e vagy vesztesek? Az idő vesztesei? Idővel versenyezve persze hogy csak vesztesek lehetünk. Azok viszont mindenképp nyertesek, akik valakinek, valakiknek az emlékében megragadnak. Ezek a győztes megmaradók meglovagolták és legyőzték az időt. Százhatvan év távolából Petőfi szakadatlan belénkinteget. Ő is, mint az emlékezet bölcsőjében ringó többiek csak megszületni tudnak, haláluk nincs. Jelenésük a színpadon bár véget ért, ott maradnak a függöny mögött, látnak, figyelnek minket. A mi szemünkkel és fülünkkel ők is figyelnek, ha akarjuk, ha nem. Mi ők is vagyunk.

Tolnai Kata