Kempler Péter és Gulyásné Gáspár Erika asszisztens

Minden közös tevékenység – a TDK-s hallgatók és témavezetőik közötti kapcsolat is – csak akkor megy előre, ha kölcsönös érdekeltség alapján működik. Ezt tartja dr. Kempler Péter, az I. sz. Belgyógyászati Klinika egyetemi tanára, akit tavaly novemberben az Országos Tudományos Diákköri Tanács Mestertanári Aranyéremmel tüntetett ki.

– A hivatalos megfogalmazás szerint a TDK munka támogatását, a tudományos nemzedékváltás sikeréért végzett tevékenységet ismerik el ezzel a díjjal. Régóta fogad diákkörös hallgatókat?

– Már egész fiatalon kezdtem velük foglalkozni, egyszerre a tudományos munkám indulásával. 1981-ben akkori főnököm a klinikán, Váradi András adjunktus úr a figyelmembe ajánlott egy, a cukorbetegek a kardiovaszkuláris reflexének vizsgálatával foglalkozó cikket, mondván: érdemes lenne beleásnom magam ebbe a témába, még pénz sem kell hozzá. Ezzel tulajdonképpen rátaláltam máig tartó egyik érdeklődési körömre, a neuropátiára, amely a szakmában még ma sem a súlyossága szerint kezelt. A diabéteszben szenvedőknél, mint ismert, a leggyakoribb halálozási ok az infarktus, amely a neuropátiás cukorbetegeknél gyakorta fájdalmatlan. Ennek feltérképezését kezdtük el 1982-től, és mostanáig 57 TDK-s dolgozott a munkacsoportban. Először négyen jöttek, párosan dolgoztak – később ebből házasság is lett –, és minden létező szakmai díjat elnyertek. Az utánuk következők is nagyon sokat jeleskedtek. Általában harmadévben jönnek, és a hátralévő éveket itt töltik. Aztán ők adják a PhD utánpótlást – most is mind a 4 doktorantuszom nálam TDK-zott –, s többen az egyetemen maradnak a diplomázás után is.

Profizmus próbái

– A vizsgált téma hogyan módosult később?

– Bővült a vizsgált beteganyag, a módszerek is – most például a fájdalmas neuropátia jobb megismerésével foglalkozunk. S mindig jönnek új készülékek, ezeket referencia centrumként ingyen megkapjuk. Nekem műszerre soha egy fillért nem kellett költenem. Készül most az egyetemen egy angol nyelvű kiadvány – az utóbbi öt év impakt faktorai alapján – a, kb 80 legjobb munkacsoportról, amibe a mienket is beválasztották.

– Ebben némi részük van a diákköröseinek is.

– Azt hiszem, minden csak akkor megy előre, ha kölcsönös érdekeltség alapján működik. Kezdetben, amíg nem volt asszisztensnőm, nélkülözhetetlen segítséget nyújtottak a vizsgálatokban. Azóta is mindig találni számukra hasznos feladatot.

– Cserébe Ön megtanítja őket a tudományos munka fortélyaira, kipróbálhatják magukat, s ebből később sokat profitálhatnak.

– Együtt írjuk a cikkeket, az innen kikerülő TDK-sok számos nemzetközi fórumon megjelentek már, némelyikük számos idézhető publikációval a tarsolyában távozik. Tudniuk kell absztraktot írni, előadni. Manapság, ugye, a technikai lehetőségek folytán már kicsit másként történik egy-egy előadás prezentációjának az összerakása. De ugyanazt a témát másként kell elővezetni például itt, a klinikán – mi a konferencia előtt mindig bemutatjuk azt a tudományos referálón, ez a főpróba, s ez a keményebb megmérettetés –, és másként a neuropátiát netán kevésbé ismerő hallgatóságnak.

– Szívesen jönnek ide a diákok?

– Soha nem kellett lasszóval fogni őket.

– És Ön szívesen foglalkozik velük.

– Szeretem őket. Most két TDK-som van, kettő nemrég végzett.

Jobbítási szándék

– A külföldi diákok is akarnak TDK-zni?

– Nem igazán jönnek. Nyugaton ez nem annyira szokás. Ehhez kialakult szervezet kell, mely része az egyetemnek, mint nálunk, s a hallgató automatikusan belekerül ebbe a folyamatba. Mint annak idején én is: már az első év végén hívtak TDK-ni, aztán a másodév végén még egy helyre, a harmadév végén meg át akartak csábítani az anatómiáról a kórbonctanra. Verseny van a jó hallgatókért. Ezt elindítani nehéz.

– Kell hozzá szándék.

– Igen, emberek kellenek, és mint mondtam, kölcsönös érdekeltség.

– Mostanában mintha nagyobb rangja lenne a TDK-nak a hallgatók körében is. Ebben persze sok egyetemi munka is van, az itteni munkatársak erőfeszítései.

– Számít, hogy diákként milyen tapasztalatot szerez az ember, s később, mikor már módja van rá, akar-e a tenni a jobbításért. Legalábbis az én esetemben ez történt. Sokáig a TDK Tanács titkára, majd alelnöke voltam, még Kovách Arisztid professzor idejében. Ő zseniális ember volt, világfi, mindig biztatott: csináld csak, majd én tartom a hátam. Behoztunk jó néhány újdonságot, pl.: az oktatási szünetet meg a tematikus zsűrit az egyetemi TDK konferenciákra. Addig minden zsűriben volt egy klinikus, egy anatómus, egy élettanász meg egy marxista… így, egybezsúfolva. De ez már történelem.

– Igen, most már ennyivel könnyebben mennek a dolgok. Visszatérve a jelenbe, eddig csak az egyik klinikai érdeklődési területét említette. Mi a másik?

A kardiodiabetológia. Öt bajai háziorvossal végeztünk, a koordinálásommal, vércukor-terheléses szűrést hipertóniásoknál, és az derült ki, hogy valamilyen fokú szénhidrátanyagcsere zavara a betegek felének van, noha korábban egyikőjük sem tudott erről. Egynegyedük manifeszt cukorbeteg és minden bizonnyal neuropátiát is találnánk náluk. Tehát tulajdonképpen az ember tudna mit tervezni, de annak csak egy kicsiny hányadát képes megcsinálni. De még így is sikerült mintegy 600 publikációt összehozni, és mintegy 100 előadást tartok évente, s mindegyike, hál’ istennek, még ma is kihívást jelent. Az utóbbi 10 évben kiscsoportos továbbképzés keretében (4-5 jelenlévővel) háziorvosoknak, belgyógyászoknak is előadok a neuropátiáról, abszolút gyakorló orvosi szempontból, a munkatársaim pedig a Neuropathia Laborban alkalmazott vizsgálómódszereket mutatják be.

Becsültek megbecsülése

– Emellett gyógyít, TDK felelős, PhD programvezető. Önnek hány órából áll egy nap?

– Sokból. Reggel ötkor kelek és éjfél előtt nem nagyon kerülök ágyba.

– Van valamilyen kedvtelése, hobbija? Jut erre idő?

– Szeretek kongresszusokra járni, a neuropátia révén vezetőségi tagja vagyok az ezzel foglalkozó európai munkacsoportnak, emiatt is utazom. Többnyire meghívott előadóként, évente 4-5 előadást tartok külföldön, itthon pedig majdnem minden hétvégén. A hobbim? A lányaim, a feleségem, ő neurológus.

– Akkor a szakterületük eléggé közel van egymáshoz. A gyerekeik merre indultak el?

– Egyik lányom bölcsészhallgató, lengyelül tanul, a kisebbik kommunikációs főiskolára jár. Eredetileg újságíró akart lenni, most a marketing tetszik neki. Náluk is azt látom, hogy az a tantárgy érinti meg őket, amiben kifognak egy jó oktatót. Nincs ez másként a TDK területén sem. A diákörös-témavezető kapcsolatban fontos a demokratizmus. A hallgató lényegében önként vállal plusz munkát egy olyan oktató mellett, akit becsül és elfogad.

– S vajon az oktatót megbecsülik ezért?

– Nekem ebből a szempontból szerencsém volt, részesültem TDK munkáért állami kitüntetésben, kétszer kaptam meg az Egyetem Kiváló Tudományos Nevelője kitüntetést – 1992-ben az első, 2002-ben a második tíz évért –, és a TDK-mozgalom ötven évének ünneplésekor megtiszteltek Országos Jubileumi Díszoklevéllel, most pedig a Mestertanári Aranyéremmel. Tehát én megkaptam érte mindent, amit lehetett.

T.K. – T.A.