Paulin Ferenc

A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést kapta dr. Paulin Ferenc, a II. sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika egyetemi tanára. Az egyetem ismételt felterjesztésére március 15-én ezzel a magas kitüntetéssel fejezte ki az elismerését az állam és a tárca a professzor oktatásban végzett sokéves, magas színvonalú munkájáért.

A professzor úr szabadságon van – közölték, amikor a megbeszélt interjúra felkerestem. Próba szerencse, kopogtam, és nyílt az ajtó.

– Igen, szabadságon vagyok. Az előbb ment el a páciens, jöjjön – fogadott mosolyogva Paulin professzor.

– Az olvasók nevében is gratulálunk a kitüntetéséhez. Sokan keresték azóta?

– Igen, sokan, annak ellenére, hogy a kitüntetés nem kapott túl nagy nyilvánosságot.

– A szakmának nem kell Önt bemutatni, hiszen szülészek generációit tanította. Ismerik itthon és külföldön, tagja és alapítója szakmai szervezeteknek, annyinak, hogy hely sincs a felsorolásukra, emellett számos kitüntetés birtokosa.

– Ezek mindegyike mögött munka van. Az pedig, hogy ismernek, természetes, mivel tizenkét évig voltam igazgatója a II. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikának. Úgy gondolom, nincs miért szégyenkeznem, mert sikerült kiépíteni egy működésében korszerű intézetet, és sok fiatalt indítottam el a pályán, akik ma eredményesek a szakmai életben.

Rendkívüli fejlődés

– Szülészet-nőgyógyászatból 1974-ben tett szakvizsgát. Az azóta eltelt években milyen fő változásokat tapasztalt a szakmájában?

– Az első 30 évben a szakma fejlődését lehetett tapasztalni, méghozzá rendkívül gyors fejlődést. Az úgynevezett szaporodásbiológiai, reprodukciós kutatásokba azóta lépett be a lombikbébi program, és számtalan olyan műtéttechnikai eljárás született, amelyekkel jóval eredményesebben tudunk ma operálni, gyógykezelni, mint 30 éve. Emellett érdemes megemlíteni a szülész társadalomban végbement szemléletváltást is, ami végre igazán a szülő anyát helyezi a központba és nem a szakmai bravúrt, amivel a szülést le lehet vezetni. Kialakult a családcentrikus szülészet, és az utóbbi évtizedben egyre több helyen teremtettek olyan feltételeket, amelyek ennek a megvalósítását lehetővé teszik.

A szakmai fejlődés mellett ugyanakkor erre az időszakra jellemző a sajnálatos módon csökkenő szülésszám, és egy viszonylag magas terhesség-megszakítási szám. Ebben a tekintetben Magyarország nagyon rossz helyen áll Európában, bár vannak már pozitív eredmények is, hiszen a 90-es évek közepén a 100 ezer szülésre 75 ezer terhesség-megszakítás jutott, napjainkban pedig ezt a számot sikerült több mint 20 ezerrel csökkenteni. Ezt nagyon jelentős eredménynek tartom.

Ugyancsak nagy eredménynek számít a perinatális halálozási arány javulása, amely tartalmazza a terhesség alatt, a szülés közben elhalt, majd a kora újszülött korban, a 0 és 6 napos kor között elveszített újszülöttek számát. A 70-es évek közepén ez a szám 35 ezrelék körül volt, napjainkban 7 ezrelék alatt van. Ezért is mondom azt, talán nem jogtalanul, hogy a szülészet és az újszülött-gyógyászat a sikerszakmák közé sorolható.

A professzor feleségével

Koraszülések csökkentése

– Ezekben az eredményekben – mint egyetemi oktatónak – Önnek is része van. Mostanában merre fordul a figyelme?

– Ami nagyon komolyan foglalkoztat, és az utóbbi években a szakmai tevékenységem is főleg efelé irányult, az a koraszülések gyakorisága. E tekintetben 50-60%-kal magasabb értékeink vannak, mint az európai átlag. Ausztriában például 5,5% a koraszülések gyakorisága, nálunk 8,5%. Nagyon magas szám. Még Rácz Jenő minisztersége idején felkértek egy szakmai bizottság megalapítására, amelynek a feladata lett volna kidolgozni a koraszülések megelőzését szolgáló változtatásokat. Sok jó szakembert megnyertem az ügynek, néhány feladatot sikerült is végrehajtani, másokat nem. A kormánynak tett javaslatom alapján az becsülhető, hogy a koraszülések számát 20%-kal lehetne csökkenteni, és ez közvetlenül évi 2 milliárdos megtakarítást jelentene, közvetve pedig tartósan évi 10 milliárdot. Ha pedig ezt az összeget visszaforgatnák a prevenció támogatására, az igen nagyarányú színvonal-növekedéshez vezetne. A javaslat tehát készen van, a végrehajtás nem szakmai okok miatt késik…

Dolgozom emellett a várandósgondozás újraszabályozásán is. Nem gyökeres változtatásokra gondolok, hiszen a terhesgondozásban jók vagyunk, de ahogy halad a világ, sok új felfedezés születik. Ezeket – ha a gyakorlatban is kiállják az idő próbáját – be kell építeni a gyakorlatba. Meg kell találni azt az optimális vizsgálatsort, amelyre még feltétlenül szükség van, de nem vezet túl sok, felesleges vizsgálathoz. Tudom, hogy könnyű ezt mondani, a megvalósítás azonban pénz hiányában annál nehezebb.

– A gyógyítás, az oktatás és a számos szakmai szervezetben való részvétel mellett mire marad ideje?

– Amikor leköszöntem az intézetvezetői posztról, azt gondoltam, végre elmegyek néha horgászni. Egyszer sem voltam… Mindig is aktív embernek tartottam magam, 1969 óta oktatok az egyetemen – ma már német és angol nyelven is – szülészeket, fogorvosokat, szülésznőket. Számos szakdolgozatnak voltam a konzulense, nagyon sok fiatal jön tanácsot kérni. De akár a szakorvosképzésről, akár az egészségügyi személyzet képzéséről legyen szó, nem győzöm eleget hangsúlyozni a beteggel való megfelelő bánásmód szükségességét. A szakértelem mellett ezt tartom a legfontosabbnak.

Elődök nyomában

– Ön kiket tekint követendő példaképének?

– Az első helyen természetesen Semmelweis Ignác áll, mint talán minden szülésznek. De feltétlenül meg kell említeni Tauffer Vilmost, klinikánk első professzorát. Ragyogó operatőr volt, megreformálta a szülésznőképzést, és olyan terhesgondozási szabályokat dolgozott ki, hogy ezeket egész Európa tőlünk vette át. Évtizedekig tanította a hazai szülészeket. Közvetlenül pedig sokat köszönhetek Horn Béla és Csömör Sándor professzoroknak, és persze azoknak az idősebb kollégáknak, akiktől a gyakorlatban tanultam, ellestem szakmai fogásokat, gyakorlati dolgokat. Olyan „apróságra” is gondolok itt, mint például a receptírás. Én ezeket az apróságokat nem bízom a véletlenre, hanem tanítom. Ezzel is igyekszem segíteni a kezdő szakorvosokat, mert a helyzetük bizony nem könnyű. Egyetemi tanárként elkeserítőnek tartom, hogy a fiatalokat annyira leköti a megélhetésük megteremtése, hogy kevesebb idejük és energiájuk marad a tudományos kutatásra. Állítom pedig, hogy jó egyetemi oktató csak az lehet, aki kutatómunkát is végez. Az érem másik oldalaként pedig ott a rezidensképzés. Sok olyan fiatallal találkozom, akinek egyszerűen nincs helye, ahol a szakorvosi képzését végezhetné, mert megszűntek osztályok vagy létszámleépítés volt. Átmeneti megoldásként sokan úgynevezett önkéntes segítők lettek, fizetés nélkül, így sajátítják el a szakmát. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy nem ez a jövő útja…

– Ne az üröm maradjon a végére, ezért kérdezem: csecsemők ezreit segítette a világra. Nem fáradt bele?

– Ebbe nem lehet beleunni, hiszen a születés az élet legnagyobb csodája. Mindig más, megismételhetetlen. Az is természetes, hogy minden várandós anya azt szeretné, hogy ép, egészséges babája szülessen. Segíteni ebben – nem utolsó feladat!

Borics