Az őssejtek megismerése és gyakorlati felhasználása az elmúlt évek során paradigmaváltást jelent az orvostudományban. Az őssejtek elvileg korlátlan számú osztódásra képes, nem specializálódott, totipotens sejtek, amelyek osztódás révén egyrészt önmagukhoz hasonló sejteket képeznek, és emellett elkötelezett utódsejteket is létrehoznak. Ez az aszimmetrikus osztódás azt jelenti, hogy az elkötelezett utódsejtek már csak meghatározott szövetek sejtjei lehetnek – például ideg- vagy izomsejtek –, ellentétben az őssejtekkel, amelyek még többféle szövetbe illő sejtekké válhatnak.

Az őssejt-kutatás hozzájárulhat olyan alapvető folyamatok mélyebb megértéséhez, mint például a sejtosztódás és differenciálódás, emellett az orvosi terápia egyik legígéretesebb ágazatát jelenti. Az őssejteknek több típusát különböztetjük meg (itt nem részletezzük), de a legalkalmasabbnak a totipotens megtermékenyített petesejtet tartják. Az emberi petesejt megtermékenyítése (in vitro fertilizáció, IVF) bevett gyakorlat. Az emberi petesejtek száma és hozzáférhetősége limitált, emellett egy embrió (akár egy „létszámfeletti”, IVF céljából lefagyasztott) felhasználása őssejt-nyerés céljára nyilvánvalóan súlyos etikai problémát jelent és a legtöbb országban jogilag is szigorúan korlátozott.

Alternatív megoldásként az őssejtek forrásaként ember-állat hibridsejtek létrehozását engedélyezte a brit parlament alsóháza. Az egyelőre javaslatként létező törvénymódosítás kutatási célokra tenné lehetővé, hogy egy tehénből származó petesejtben emberi sejtmagra cseréljék a sejtmagot. Az osztódásnak induló kiméra tehénpetesejt – a sejtmagi DNS-csere miatt – nem több mint az emberi sejtmagot hordozó, „tehén-eredetét” jórészt elvesztő béranya-sejt. Az angol kutatók arra számítanak, és erről a törvényhozókat is meggyőzték, hogy számos, ma még gyógyíthatatlan genetikai betegség – például a Parkinson- és az Alzheimer-kór, vagy a malignus daganatok – kutatását gyorsítaná fel, ha nemcsak a nehezen és korlátozott számban hozzáférhető, tisztán emberi őssejttel kísérletezhetnének, hanem a tömegesen gyártható kimérákból származókkal is. Ez első közelítésben igaz is. Még az etikai kételyek se túl erősek, hiszen számos emberben alkalmazott reagens is állati eredetű (pl. monoklonális antitestek és egyéb biotechnológiai hatóanyag termelés, xenotranszplantációs próbálkozások).

A kiméra megoldást világnézeti meggondolások alapján is támadják, ehelyütt a szkeptikusok további csoportjának érveit foglalom össze:

Egyesek főként attól tartanak, hogy ma még ismeretlen, állati eredetű betegségek kerülhetnek az emberekbe. A törvényjavaslat szerint viszont a tudósok a hibrideket legfeljebb két hétig bírnák osztódásra, majd elpusztítanák őket. Ma egyébként is kevés olyan, a kergemarha kórhoz hasonló betegséget ismernek, amelynek kialakulásában nem a sejtmagbeli DNS játssza a főszerepet, hanem valamilyen fehérje (prion), amely akár a sejtplazmában, tehát a sejtmag nélküli tehén petesejtben is benne maradhat. Másodszor azt vetik fel, hogy a béranya-sejt mitokondriumában található DNS is éreztetné hatásait. Harmadjára komoly problémának látszik, hogy a sejtmag az „átültetése” során olyan, ma még nem teljes részletességében ismert epigenetikai (nem a DNS bázissorrendjét érintő), genomikus imprinting folyamatok játszódhatnak le, amelyek a későbbiekben zavart okozhatnak a genetikai program érvényesülésében. Feltehetően az első reprodukciósan klónozott emlős, Dolly korai elpusztulásában is ez a módosulás játszott szerepet.

Bár a kiméra megoldás jelentősége nem vonható kétségbe, véleményem szerint, korai ennek közeli felhasználhatóságára számítani az őssejt terápiában. A „Frankenstein törvény” kitételt viszont, mellyel máris találkozunk a bulvársajtóban, lapos, a tényeket felszínesen ismerő, demagóg stigmatizációnak tartom.

Dr. Falus András egyetemi tanár, az MTA tagja