Szabolcs Zoltán

Újabb úttörő lépésével ismét a figyelem központjába került a szívsebészet hazai zászlóshajójának tekinthető Ér- és Szívsebészeti Klinika, ahol 16 évvel ezelőtt végezték az első hazai szívtranszplantációt, idén februárban pedig az első magyarországi műszív-beültetést Kétrészes interjúsorozatunkban elsőként a sebészcsapatot vezető dr. Szabolcs Zoltán professzorral beszélgettünk a műtétről, a transzplantáció lehetőségeiről és a szívsebészet helyzetéről.

– Úgy hallottam, különleges, máskor nem tapasztalható atmoszféra uralja szívátültetésekkor a műtőt. Igaz ez?

– Ez valóban így van. Egy-egy műtét ugyanis kicsit olyan, mint az élet születése. Amikor annak idején szigorló orvosként életemben először láttam kisbaba születését, elsírtam magam, de ezzel mindannyian így voltunk. Nagyjából ugyanez zajlódik le a műtőben is: azt a szívet, amely nem képes tartósan tovább dolgozni, a keringést, az életet fenntartani eltávolítjuk, s egy halottból kivett, álló szívet az üres mellkasba beültetünk – és ez a szív egyszer csak elkezd dolgozni. Hihetetlenül megható esemény ez, ettől olyan nem mindennapi a hangulat.

– Több szakterület több szakorvosa vett részt a műszív beültetésekor is. Hogyan történnek a szívműtétek, kinek mi a feladata?

– Multidiszciplinális összefogás zajlik a szívműtéteknél, főleg a szívtranszplantációnál és a műszív beültetésénél. A szívátültetést sokszor csak a szívsebész munkájával kötik össze, holott ő hiába operálja meg a beteget, az nem fogja túlélni a beavatkozást, ha a műtét után nincs gondos intenzív terápia, megfelelő laborháttér, folyamatos kardiológusi jelenlét, szövettani vizsgálatokra alkalmas kolléga. A transzplantáció 2-5 órás sebészi munka, a műszív beültetésénél – ami technikailag nem tartozik a legnehezebb beavatkozások közé – 2,5-3 három óra alatt készen voltunk a lényegi résszel. Pontosan összeszámolva 7 diszciplína – szívsebészet, kardiológia, aneszteziológia és intenzívterápia, labordiagnosztika, infektológia, hepatológia és nefrológia – fogott össze és tartott folyamatos kapcsolatot. Ezeket kiegészítették még más, alkalmi konzíliumok is. Ami külön kiemelendő, hogy mindezt az egyetem égisze alatt meg tudtuk oldani.

Alapos felkészülés

– A TVK-val súlyosbított finanszírozás közepette össze tudja-e hangolni a klinika az igényeket és a lehetőségeket?

– Minden évben az OEP és a centrum közötti alkuval történik a beavatkozások számának meghatározása. Idén 30 lehetőséget adnak: 25 felnőtt szívtranszplantációjára nekünk, 5 gyermekére az Országos Kardiológiai Intézet gyermek-szívsebészetének. Tavaly ugyanennyi volt, de nem merítettük ki a keretet, 21 műtétet végeztünk, tavalyelőtt 22-töt. Bírjuk az OEP ígéretét, miszerint ha az előzetes keretszámot túllépjük, akkor is minden esetben finanszírozzák a beavatkozásokat, tehát pénz hiánya miatt a jövőben sem kell műtétet elhagyni.

– Miként készült fel a szívsebész csapat a műszív beültetésére?

– Ez négyéves folyamat volt, és hozzá kell tennem, hogy nagyon sok az analógia a szívátültetés és a műszív beültetése között. 1992. január 3-án volt az első hazai szívátültetés dr. Szabó Zoltán irányításával itt, a klinikán, a felkészülés akkor is 3-4 évig tartott. Ezt a célt szolgálták a transzplantációt végző külföldi szívcentrumok látogatása, itthon pedig az Igazságügyi Orvostani Intézetben próbaműtétek végzése. A műszív-beültetésre való felkészülés szintén hasonlóan zajlott: németországi, angliai műtétekben való részvétellel. Kiemelném a hamburgi egyetemet – amellyel régóta szoros kapcsolatban állunk, nem csak a szív-, hanem a májátültetések terén is –, és mikor a 90-es évek elején Volker Döring professzor irányításával az első műszívet beültették, akkor a műtéten dr. Szabó Zoltán is jelen volt. Most Döring professzor jött ide segíteni. Hartyánszky István kollégánk egy évet töltött az egyik londoni intézetben, ahol havonta végeznek műszív-beültetést, másik kollégánk Lipcsében és Drezdában volt hosszabb ideig. Az anesztéziát vezető Gál János tanár úr pedig 7 és fél évet dolgozott Angliában, olyan centrumokban, ahol gyakoriak ezek a műtétek. Miután megérkeztek a készülékek, négyhónapos, szorosabb együttműködéssel járó felkészülést tartottunk a hamburgiakkal, ennek részeként többször szimuláltuk a beavatkozásokat. Az irányító eszköz beállítása, működtetése nagy tudást igényel, ennek megtanulására több kurzuson vettünk részt.

Lemaradó fejlesztés

– Említette a kétféle szívprogram hasonlóságát. Miben nyilvánul ez meg?

– A két program szervesen kapcsolódik egymáshoz, és akkor működik jól, ha minél eredményesebb, és jó életminőséggel élhetnek a transzplantáltak. A 16 év alatt megtörtént, hogy kivettük a beteg szívet, beültetettük a jónak vélt szervet, de az nem dolgozott. Ilyenkor sajnos nem volt módunk a betegnek újabb lehetőséget adni. Megjegyzem: csak egyszer volt olyan eset, amikor két napon belül kaptunk egy újabb és ezúttal jól dolgozó donorszívet, így nem veszítettük el a beteget. A műszív tehát a transzplantáltnak is esélyt ad, nem csak a transzplantációra várónak. Minden transzplantációs centrumnak rendelkeznie kell a műszív lehetőségével. Nem kell Nyugat-Európába menni: a marosvásárhelyi szívsebészeti intézetben évek óta rendelkezésre áll a műszív, Szlovákiában is ültettek be eszközt. Nagy a lemaradásunk nemcsak Nyugathoz, de a szomszédokhoz képest is.

– Miben látja ennek okát?

– Az említett környező országokban mások az egészségügyben a prioritások. Ott a szívsebészetet fejlesztik, növelik a kapacitást. Csehországban például már 13 szívsebészeti központ szolgálja ki a tízmilliós lakosságot, nálunk változatlanul csak 7, és ezek kapacitását is 20-25%-kal csökkentették az elmúlt években. A szomszédos országokban komoly innovatív tevékenység van a szívsebészetben, itthon szinte semmi!

Unikumnak számít

– Szakemberek pedig vannak szép számmal itt is, a klinika híres a nagy orvoselődjeiről, az orvosnemzedékek folyamatos neveléséről.

– Kudász József a magyar pionírok közé tartozott, 1957 márciusában Pécsről került föl a Városmajorba, és hozta magával dr. Szabó Zoltánt, aki kinevelte a szívsebészek harmadik generációját. Bodor Elek, néhai Rényi-Vámos Ferenc, Papp Lajos professzorok neve fémjelzi tevékenységét. Valamivel fiatalabb vagyok, de ugyanebből az iskolából nőttem ki, és ezt a házat csak mintaként tudom ajánlani minden hazai szívsebészeti centrumnak. Az utódlás mindig simán és előkészítetten folyt. Magam is ennek szellemében cselekszem. Ha valaki elmegy, mégis itt marad, a nyugdíjasok is visszajárnak. Szabó és Bodor professzorral szinte napi konzultációban vagyunk, támogatást, hasznosítható javaslatokat kapunk tőlük. Unikum klinikánk hazánkban: 1951 novemberében nyílt meg, és az elmúlt évtizedek alatt 32 professzort és 42 osztályvezető főorvost neveztek ki innen más centrumokba. Nem hiszem, hogy van Magyarországon még egy olyan intézet, amelyik ennyit le tudott tenni az asztalra. Ez is mutatja, hogy valóban iskolateremtő a klinika.

– Visszakanyarodva a transzplantációhoz: hogyan ítéli meg a hazai donáció helyzetét?

– Le vagyunk maradva, sajnos. Nyugaton Spanyolország vezet a donációs aktivitásban, nálunk viszonylag gyenge az adakozási hajlandóság és kevesen vannak a várólistán is. Akadnak olyan területek az országban, ahonnan nem kerül beteg a várólista közelébe se, vannak megyék, ahonnan évek óta nincs donációs jelentés. Elsősorban ezen a helyzeten kellene javítani, hogy minden rászoruló a lehetőség közelébe kerüljön, és minden létező potenciális donort jelentsenek.

Sikerért drukkoltak

– Megbecsültnek érzi magát a hivatásában, a szakterületén?

– A szívsebész megbecsültsége olyan, mint a többi sebészkollégáé: aki jól dolgozik, megfelelő eredményeket tud felmutatni, azt megbecsülik. De általánosságban sajnos az orvostársadalom megbecsültsége nem olyan mértékű, mint amit az általuk végzett munka, a felmutatott eredmény indokolna. Ez az egészségügyi szakasszisztensekre, műtősökre is igaz, akik viszonylag szerény bér mellett jó felkészültséggel, túlórákkal, műszakokban végeznek fantasztikus munkát. Elakadt a nővér-utánpótlás, és bizony keresni kell azokat is, akik belépnek a szívsebész tréningbe.

– A szakma, az ország összefogását emelték ki a Merkely Béla professzorral közösen tartott sajtótájékoztatójukon, ahol a műszív-beültetésen átesett beteg elvesztése miatti megrendültségük, az addig folytatott heroikus küzdelmük, mondhatni, katartikus hangulatot adott.

– Az a két hét, amíg a betegért harcoltunk, olyan légkörben zajlott, amit nagyon régen éreztem. A média hirtelen ráharapott a beültetés hírére, és végig pozitív hozzáállással viszonyult a történésekhez. Sms-ek, e-mailek, telefonok százai érkeztek hozzánk, érezni lehetett, hogy az egész ország drukkol a sikerért. A valós sikerre kiéhezett média és az emberek hihetetlen szeretettel fogadták a dolgot. Jó volt Magyarországon lenni, jó volt magyar orvosnak lenni, és jó volt, hogy részese lehettem ennek a programnak, amelyet folytatnunk kell.

Fotó, szöveg: Sándor Judit