EZ AZ ÍRÁS CSAK WEBEN OLVASHATÓ!

Hagyományos ceremóniával köszöntötték a 70, 65, 60 és 50 éve egyetemünkön diplomázott orvosokat, valamint a fél évszázada végzett fogorvosokat október 13-a délelőttjén a NET Dísztermében. Az ÁOK és az FOK Kari Tanácsainak közös ünnepi ülésén az ünnepi beszédet prof. dr. Fehér Erzsébet, a Fogorvostudományi Kar volt dékánhelyettese, valamint az ünnepség házigazdai szerepét is ellátó prof. dr. Karádi István, az Általános Orvostudományi Kar dékánja tartotta. Ők ketten egyetemünk rektorával, prof. dr. Tulassay Tivadarral együtt adták át a jubileumi díszokleveleket 96 orvosnak és 12 fogorvosnak.

Fehér Erzsébet

Dr. Fehér Erzsébet a következő szavakkal köszöntötte a jubiláns fogorvosokat:

„Immár harmadik alkalommal állhatok Önök előtt, mint az 1955-ben megalakult önálló Fogorvos Kar harmadik végzős évfolyamának, 50 éve végzett, azaz most arany diplomában részesülő fogorvosai előtt. Amikor Önök 1957-ben végeztek, nehéz időket élt az országunk, még az Üllői úti klinikák romokban hevertek és alig indult meg a normális élet az elbukott forradalom utáni Kádári konszolidáció alatt. Ennek ellenére Önök megtalálták életük célját, és mint fogorvosok évtizedeken át gyógyították arra rászoruló embertársaikat. 50 év hihetetlenül hosszú idő egy ember életében, de ugyanilyen hosszú idő egy viszonylag fiatal kar életében is. Ezalatt az 50 év alatt a Budapesti Fogorvostudományi Kar képezte ki a jelenleg aktív és már nyugállományba vonult fogorvosaink több mint 70%-át, de Önök, mint fogorvos-specialisták valóban úttörői voltak az új képzési rendszernek és segítettek aktívan részt venni az akkor még fennálló, hihetetlenül magas fogorvos hiány pótlására. Most arany diplomájuk átvételekor a Kar és a fiatalabb fogorvos generációk nevében köszönetet mondunk évtizedes munkájukért és mindazért, amit a Magyar lakosság fogászati egészségi állapotának javításáért tettek és tesznek ma is. Bízunk benne, hogy mindnyájukkal találkozni fogunk a gyémánt és vas diplomák átadásakor is. Ehhez kívánunk jó egészséget, nyugodt, megelégedett, békés életet.”

Dr. Karádi István ÁOK dékán beszéde

Nem tudhatom…

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.”

Tisztelt Rektor Úr, tisztelt ünnepeltek, hölgyeim és uraim!

Lehet, hogy csodálkoznak, hogy Radnóti Miklós e gyönyörű, számomra a hazaszeretetet a legszebb költői képekkel megfogalmazó versével köszöntöm Önöket. Nem hiszem, hogy különösen meg kell győzni bárkit közülünk, hogy a hazaszeretet és az alma mater iránt érzett furcsa, büszkeséggel és nosztalgiával teli érzések azonos tőröl fakadnak.

Karádi István

Az óvoda, az általános iskola, majd a középiskola egy ember életének élményekkel, gyakran kudarccal, de a szerencsésebbek és talán szorgalmasabbak esetében sikerekkel teli időszaka. Az egyetemi évek ennél jóval többet jelentenek, az ifjúkor meghatározó, a felnőtté és éretté válás döntő korszaka.

Kezdődött a felvételi vizsgával, illetve az azt megelőző gimnáziumi évek és az érettségi rohanásával, a komolyabb, már az élet küzdelmeit jellemző első nagy megmérettetésekkel. Emlékszem egy csoporttársamra, akinek a gimnáziumi évei alatti fizikaoktatása alacsony színvonalú volt, ezért először nem vették fel, de a következő felvételire 4000 fizikapéldát dolgozott ki és bekerült az egyetemre. Meg kellett tanulni a középiskolai egyik napról a másikra való felkészülés helyett a hosszútávú, nagyobb tudásmennyiséget magába foglaló tanulás módszereit. Az egyetemi közösségi élet megbízható alapja volt az az egymásra utaltság és kölcsönös szolidaritás, amely a demonstrációkra, illetve vizsgára való felkészülés jegyében bontakozott ki.

A mi korosztályunk már békében, az enyhülő diktatúra jegyében, a tiltás, tűrés, támogatás közegében tanulhatott, majd kezdhette meg orvosi hivatását. Az 50, 60, 65 és 70 évvel ezelőtt végzett orvostársaink a magyar történelem egyik legsötétebb korszakában voltak ifjúk, reménykedők, szerelmesek, talán tele hittel és bizalommal. Az európai történelem legborzalmasabb, mengelei népírtását követően sokan hittek a népi demokrácia üdvözítő ígéreteiben. Akik emlékeznek még a 9-es kórterem c. filmre, azokban felsejlik még ennek a korszaknak a morális értékekre való fogékonysága, a pozitív közösségi szemlélet jellemformáló szerepére.

Sajnos a politika ezeket az érzéseket is felülírta, gátlástalan pártvezetők önkénye elmosta e közösségi humánus vonásokat. Az 1956-os forradalom és szabadságharc villámcsapásként érte ennek a kornak a medikusait és fiatal orvosait is. Az orvosi hivatás eredendően a humánumra, empátiára és őszintén gondolom, szociális érzékenységre épül. Mindezek a fontos jellemvonások ösztönösen a forradalom hivévé, gyakran aktív résztvevőjévé teszik orvostársainkat, és tették 51 évvel ezelőtt is.

Sokan külföldre távoztak, talán sikeresek és boldogok voltak, de akik itt vannak köztünk, vagy nem érhették meg e napot, de szívükben köztünk éltek, biztosan jó érzéssel, melegséggel gondoltak mindvégig egyetemünkre, ahol az orvosi ismeretek és gondolkodás alapjait sajátíthatták el.

Az elmúlt évtizedek a magyar orvostudományban is nagyléptékű fejlődést hoztak. A 70-es és 80-as években a nemzetközi irodalom elérhetősége vágyálomból valósággá vált, majd az elektronikai robbanás, a világháló otthoni környezetbe, a dolgozószobába hozta be a legfrissebb, legszínvonalasabb közleményeket is. A magyar orvostársadalom, illetve szerénység nélkül mondhatjuk, hogy a magyar orvosképzés a legnehezebb időkben is lépést tudott tartani az orvostudomány élvonalával. Az egyetemeken, de gyakran előfordult, hogy közkórházakban tevékenykedő nagy egyéniségek köré szerveződő szakmai iskolák mindvégig a gyógyítás és kutatás nemzetközi színvonalát őrizték meg számunkra. Akár fiatal orvos korukban, akár napjaik nehézségei miatt már meglett életkorban külföldre távozott orvostársaink szinte kivétel nélkül sikeresek, még azok is, akiket itthon jó közepes képességűnek és képzettségűnek tartottunk vagy hittünk.

Nem illik egy ilyen meghitt napon ünneprontónak lenni, de meg kell említenem, hogy az orvostársadalom jelenleg is válságos időszakát éli. Az egészségügy szerkezeti átalakulása sokakat érzékenyen érint és különösen a fiatalokat bizonytalanítja el. Mint az Áltános Orvostudományi Kar dékánja nap mint nap igyekszem reményt és bizakodást kelteni végzős hallgatóinkban, hogy számukra már egy szebb jövő vár. Kérem őket, hogy ne adják fel könnyen, ne távozzanak külföldre a könnyebb megélhetés és érvényesülés érdekében. Aki magyar és hazafi, azért tanult - mely tanulás sok küzdelemmel és önmegtartóztatással jár -, hogy magyar embereket gyógyítson és tudományával a hazáját szolgálja, annak hírnevét öregbítse. Feltétlenül küzdenünk kell a társadalmi megbecsülésért, a civilizált munkakörülményekért, a totális fiskális szemlélettel szemben a betegek érdekeit szem előtt tartó orvosi gondolkodás felsőbbrendűségéért, nem feledve a gazdaságos finanszírozás szempontjait sem.

Tisztelt ünnepeltek, kedves professzorok, főorvos asszonyok és urak! Meghatottsággal állok Önök előtt, akik a legnehezebb időkben is töretlen akarattal és küzdelemmel tettek eleget orvosi esküjüknek és oktattak minket, a következő nemzedéket.A betegek, tanítványok szemében Önök élő legendaként szerepelnek. Mindannyiunknak felemelő az az érzés , hogy 50, 60, 65 és 70 év alatt hány ügyeletet láthattak el, hány embernek mentették meg az életét, vagy gyógyításukkal hány embernek adták vissza a pozitív életérzést. Köszönöm, hogy ilyen nagy számban eljöttek és egy pillanatra emlékezzünk azokra, akik már nem lehetnek közöttünk, de életük során ugyancsak az orvosi hivatásnak éltek.

Zárszóként hadd idézzem József Attila gondolatait, aki mindenki számára vezérfonalat mutat és kitűzi nekünk orvosoknak, mondhatnám az egészségügynek is a legfontosabb feladatot:

Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

(József Attila: Dunánál)

A fenti beszéd október 13-án hangzott el a jubileumi díszoklevelek átadása alkalmából rendezett ünnepélyes szenátusi ülésen.)

Naszlady Attila

Jubileumi köszöntő

Mélyen tisztelt tekintetes és tekintélyes Orvosegyetemi Tanári Kar!

Tisztelt Jubilánsok és Vendégeink! Hölgyeim és Uraim!

Az életünkből elmúlt hosszú idő nem érdem ugyan, de megfordítva igaz: az érdem időtálló. Hogy ma itt lehetünk az a bennünket oktató egyetem kiváló tanárainak és tőlük tanuló tanítványaiknak érdeme. Ugyanis nem az életkorok, hanem a megkapott, megszerzett, fejlesztve megőrzött tudás rubin-vas-gyémánt-arany diplomás évfordulója ez ma mindannyiunknak.

A mindenkori Tanárok érdeme, hogy nagyszerű mestereinkként (magis=”inkább”, aki inkább tudja az magister azaz mester) önzetlenül és hatékonyan adták át könyvtárnyi tudásukat és élethossznyi tapasztalatukat. Az így elsajátított tudás alapján lettek közülünk sokan kiemelkedő gyógyítók, kutatók, oktatók, szervezők, a Magyar Tudományos Akadémia, a hazai és nemzetközi szakmai társaságok, kollégiumok tagjai, tisztségviselői, professzorok; sőt a kapott tudással pl. többünknek sikerült, akkor (1964-ben) titokban, Bécsben letenni a kilenc órán át tartó amerikai ECFMG vizsgát, a Budapesten tanult 12 szemeszter teljes tananyagából; majd volt, aki érdemesnek bizonyult az Orvosinformatikai Társaságok Szövetsége európai elnöki tisztségének betöltésére, mi több a Pápai Tudományos Akadémia választott tagságára is akadt méltó közöttünk.

Az átadott tapasztalatokat pedig a betegágynál találtuk igen jól használhatónak Ennek alapján lettek megbecsültek az orvosok a nép körében -- az állami erkölcsi és anyagi elismerés hiánya ellenére is. Túléltük. Nemcsak a betegeknek segíthettünk túlélni, ez magunknak is súlyos feladat volt 70-65-60-50 esztendőn át. Túlélni a II. világháborút, a diktatúrák éveit, az 1956-os népfelkelést és szabadságharcot, illetve annak kegyetlen megtorlását, majd a tespesztő „gulyás-kommunizmust” és a napjainkig vajúdó rendszerváltást.

Sajnos nem mindegyikünknek sikerült: évfolyamunkról 1956-ban két fiú sebesülésben, egy lány később a megtorlás hóhér-kötelétől méltatlanul vesztette életét. A most aranydiplomás évfolyam választott Forradalmi Bizottsága elnökét, -- aki hazaküldte orvoshoz nem illően fegyvert szorongató két szigorló hallgató kollégáját, -- kizárták az egyetemről azzal az indokkal, hogy „lefegyverezte a néphatalmat”, minthogy ez a két társunk párttag volt, ami nem is volt köztudott róluk. Túlélte, csakúgy, mint 1956 októberében a Kilián laktanyabeli orvosi szolgálatot. Túléltük a viharokat mind, akik itt lehetünk.

Az Universitas számunkra több volt, mint oktatási intézmény. Az egyetemes valóság összetevői – GONDOLATOK, DOLGOK, ESEMÉNYEK – közül a gondolatokat legsikeresebben továbbvivők a közülünk kikerült neves kutatók, egyetemi oktatók és az oktató kórházak főorvosai lettek. A dolgokat mindannyiunk által végzett, értékelt műszeres vizsgálatok jelentették és a nevezetes eseményeket betegeink gyógyítása és gyógyulása, a számos kapott kitüntetés, a sok tudományos előadás és a kiváló bajnokok élsport teljesítménye képviselte. Mindez ma sem csak nagyszerű emlék, mert az elmondott „sorsok és sorok” között olvasva (inter-lego, intelligo) az intelligencia felismeri a rejtett összefüggéseket és korunk alapvető irányultságának megfelelően információként képes formába önteni (in-formare),. Így a globalizáció, reményeim szerint, nem Huxley vagy Orwell látomásához, hanem az „egy akol egy pásztor” igazságos és békés, tudás alapú, erkölcs vezérelt és jóakarattal cselekvő világ közösségéhez vezet majd.

Nem lehet véletlen, hogy az intézményes Universitas, az általa képviselt és a szakbarbárság ellenében számunkra továbbadott univerzalitás, európai értékként is egyre kívánatosabbá válik.

Az egyetemes bölcsesség az a csodás dolog, amely az osztással nem fogy, hanem gyarapodik.

Életünk alkonyán az Universum szó eredeti értelmének megfelelően a „ versus ad Unum”-ra készülünk. Mindnyájunk nevében köszönet és hála az Alma Maternek!

Felkérésre, az Ünnepeltek nevében megemlékezve:

Naszlady Attila