EZ AZ ÍRÁS CSAK WEBEN OLVASHATÓ!

Szendrő Péter

Évente átlagosan 30 ezer diák vesz részt a diákköri munkában országszerte, közülük a legjobbak 16 szekcióban, mintegy 310 tagozatban mutathatják meg kétévente a szakma kiválóságainak, milyen eredményeket értek el saját kutatási területükön. A jelenlegi rendszer alappilléreinek lerakása dr. Szendrő Péter professzor nevéhez fűződik, aki maga is diákkörös hallgató volt egy korábbi, kevésbé jól működő struktúrában. Tanítványból oktatóvá válva reformokat szeretett volna, erről szólt az elmúlt negyvenöt éve.

Miskolcon kezdte tanulmányait dr. Szendrő Péter, majd a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen végzett 1963-ban, tanulmányi érdeméremmel, a Mezőgazdasági Gépészmérnöki Karon. Édesapját korán elveszítette, ezért mindenütt mestereket keresett maga körül, és talált is már az általános iskolától kezdve. Az egyetemen korán bekapcsolódott a diákköri munkába, ahol az akkori Géptani Intézet vezetője, Lehoczky László professzor – kit példaképének tekintett – egyengette az útját. 1960-ban díjat nyert az agrár szekcióban, diákköri témája – az aprítás-elmélet – lett később doktori disszertációjának alapja, s azóta is ezt kutatja. A gödöllői intézménytől máig nem szakadt el, itt járta végig a tudományos lépcsőfokokat. 1984-ben kapta meg egyetemi tanári kinevezését, 1981-87 között dékánhelyettesként, 1987-1993 között két ciklusban pedig dékánként dolgozott az egyetemen. 1999-ben a Szent István Egyetem alapító rektora volt, és öt éven át maradt a vezetői pozícióban. Emellett tanszékvezetőként és intézetigazgatóként is dolgozott.

Lendületet adott

Szendrő professzor 45 éve kapcsolódott be oktatóként a diákköri munkába, e hosszú idő alatt hajtotta végre a TDK működésében, felépítésében azt a változást, amelynek köszönhetően létrejött egy új, szigorúan szabályozott, összetett, ugyanakkor átlátható, mindenki számára elfogadott mércét követő rendszer. Mindvégig az lebegett a szeme előtt, hogy olyan diákköri mozgalmat hozzon létre, amelyben a tanítványok és a mesterek egymásra találhatnak, és amely lehetőséget nyújt a tudományos életben a törésmentes nemzedékváltásra. Az 1960-70-es években, mint minden területen, a diákköri tudományos munkában is érezhető volt a túlzott politikai befolyás, ezt a professzor személyesen is megtapasztalhatta. Bár léteztek önképző körök, ezek csak elszigetelten működtek, s az országos konferenciákat is esetlegesen és csupán néhány szekcióban rendezték meg. Később egyre több tudományágban jöttek létre szekciók, amelyek az adott területen aktívan dolgozó szakmai kiválóságok révén kapcsolódtak az országos diákköri tevékenységhez. A rendszerességet, a folyamatosságot, a szervezettséget, az átláthatóságot, az aranyérmeseket és a mestereket bemutató folyóirat elindítását, az új nevezési rendszert azonban a paradigmaváltás hozta magával. Az 1980-as évekre tehető a diákköri mozgalom válsága, és az évtized második felére a megújulása, amely 1986-ban dr. Szendrő Péter elnöki megbízásával kezdődött el.

Noha, politikai berendezkedéstől függetlenül, a felsőoktatási intézmények tudományos elitjének mindig is megvolt az igénye arra, hogy jól működő diákkörök legyenek az egyetemeken és főiskolákon, továbbá mindig voltak olyan hallgatók, akik többet szerettek volna tudni a leadott tananyagnál, a keretek átalakítása új lendületet adott a TDK-nak. Egyre több diáknak egyre több témában teremtődött lehetősége arra, hogy tehetségét az egész ország előtt megmutassa.

Ma 250 karon működik diákköri tanács, ezek a mozgalom motorjai, melyeket az Országos Tudományos Diákköri Tanács fog össze. Jelenleg mintegy 30 ezren vesznek részt diákkörösként kutatásokban, mélyítik el tudásukat oktatóik segítségével. A tanácsok mellett működő szekciók száma mára 16-ra bővült. Ezeken belül összesen 310 tagozat létezik, itt nevezhetnek be a hallgatók, intézményi sikeres szerepléssel megalapozott jelölés alapján, a kétévente megrendezendő országos döntőbe, legutóbb az idei, már XXVIII. Országos Tudományos Diákköri Konferenciára (OTDK). A tudományos rendezvényen tagozatonként osztanak helyezéseket. A győztesek közül szekciónként öt diákot terjesztenek fel aranyéremre, a 80 jelöltből 45 kaphat az egész eddigi tudományos munkáját elismerő kitüntetést. Szintén Szendrő professzor ötlete volt, hogy ne csak a tanítványok, hanem oktatóik is részesüljenek kitüntetésben, így kétévente a Mestertanár Aranyérmeket is kiosztják.

Törékeny rendszer

A professzor egyelőre még nem készül a stafétabot átadására, úgy tervezi, a harmincadik országos konferenciát még az ő irányításával szervezik meg. Félti az általa létrehozott rendszert, mert úgy véli, ha a struktúra valahol megsérül, könnyen összeomlik. Utódjelöltet még nem lát maga körül, de ahogy fogalmaz, már vannak útitársak, akikre számíthat ebben a munkában. Erre mind nagyobb szüksége lehet a TDK-mozgalomnak, a mindennapi munkához szükséges feltételeket ugyanis egyre nehezebb biztosítani. A reformer professzor és az útitársoktatók nap-nap után küzdenek a munkájukhoz mért igen szerény állami támogatásért, és ez nem kis erőfeszítéssel jár, elvonva az időt és energiát az érdemi tevékenységtől.

Jelenleg 40 millió forintot kap az OTDK, a konferencia 200 millió forintos költségvetéséhez, számos feltételt és eszközt az egyetemek biztosítanak, illetve maguk is támogatókat szereznek a rendezvényhez. A fő gond a mintegy 3000 intézményekben dolgozó és a TDK szervezést, a témavezetést ingyen, lelkesen vállaló, kutató és tanár munkáját segítő és a mozgalom motorját jelentő 3 közszolga státuszának és munkafeltételeinek fenntartása. Hiszen az OTDK bázisa, a Professzorok Háza napokon belül megszűnik, és még azt sem tudják, hol és hogyan tovább. Nehézségek tehát vannak, de Szendrő Péter életútját nézve nem kétséges, hogy mindent megtesz azért, hogy az életművének tekintett diákköri rendszer – amely egyedülállónak számít a világon – még sokáig fennmaradjon.

Pap Melinda