Horváth Patrícia

A sport rendszerességre nevel, megtanít a jó időbeosztásra – vallja dr. Horváth Patrícia, kinek egész eddigi élettörténete ezt bizonyítja. A női vízilabda válogatott kapusaként végezte el egyetemünkön az orvosi kart, jelenleg a TF Egészségtudományi és Sportorvosi Tanszékén a PhD disszertációjának megvédésére készül. S nagy vágya, hogy jövőre versenyezzen az olimpián és végre elkezdhesse orvosi hivatását.

– Tizenkét éves koromtól kosárlabdáztam Sopronban, ahol felnőttem. Abban a városban, aki él és mozog, mindenki ezt teszi, annyira preferált sportág – meséli a fiatal doktorjelölt. – Engem is vonzott, otthagytam érte az úszást, amit hatéves koromtól csináltam, de csak egy versenyen voltam. Utána a húgommal együtt a kosarazás lett a mindenünk – heti ötszöri edzés plusz egy mérkőzés, korosztályos bajnokságokban indultunk, nagyon szerettük. Ő húsz év után hagyta csak abba a munka miatt – a műegyetemen végzett műszaki menedzserként. Jómagam pedig elsőéves medikusként még kosaraztam Pesten, az OSC felnőtt csapatában, aztán átnyergeltem a vízilabdára.

– Ez meg hogyan történt? Egy sudár, 183 centis kosaras lány miért megy vissza a vízbe, amivel egyszer már, kevés úszómúlt után, felhagyott?

– Egyrészt a sérülések miatt – kétszer műtötték a térdemet –, és kilenc év után már nem okozott olyan örömet a kosarazás. Úgy éreztem, váltanom kell. Az egyik barátnőm is hasonló cipőben járt, gondolkodtunk, hogy milyen sportot válasszunk. Az evidens volt, hogy valamilyen labdajáték legyen, de olyan, ahol kevesebb a sérülésveszély. Akkoriban kezdett egyre ismertebbé válni a férfi vízilabda, s ez eldöntötte a kérdést. Egy évig még nem voltam igazolt játékos, csak úsztam, edzésekre jártam, és nagyon élveztem. Aztán az egyik napon az edzőm megkérdezte: mit szólnék, ha beraknának a kapuba, merthogy olyan hosszúak a kezeim meg a lábaim? Miért ne, válaszoltam, próbáljuk meg. Nagyon megtetszett. Abban az 1997-98-as idényben egy-két meccset játszottam csupán, és 2002 őszén kerültem be a válogatott csapatba második kapusként. Éppen, mikor Világkupát nyertek, ebben azonban nekem csekélyke szerepem volt: néhány meccsen védtem csak, meg utaztam a csapattal.

Megfontolt lépésekkel

– Közben azonban keményen edzeni kellett és mellette helytállni egyetemi hallgatóként. Miképpen lehetett ezt a két, nem kevés lekötöttséget, koncentrációt jelentő elfoglaltságot bírni, összeegyeztetni?

– Nekem a tanulás korábban sem volt gond, a sport megtanított arra, hogyan osszam be az időmet. Gyerekként, tinédzserként sem csúsztak el a délutánjaim, tudtam: edzésig kész kell lennem a leckémmel. S nem számít, hogy a hétvégét meccsel töltöttem vagy válogatott edzőtáborban, az iskolában éppúgy teljesítenem kell, mint a nem sportoló osztálytársaimnak. Az évek során szinte véremmé vált ez a rendszerességet adó életvitel, nem kényszerként, jól éreztem magam benne. Emellett medikusként szerencsés is voltam, mert esténként edzettünk, s akkoriban a magyar bajnoki meccseken játszottam, amelyek éppen a vizsgaidőszak előtt fejeződtek be. És éppen az egyetem vége felé, 2002-ben lettem válogatott kerettag. Szóval, meg lehetett oldani a kettőt együtt.

– Azért ez nem lehetett könnyű, és a diplomázás után sem, amikor a TF-re került PhD munkára. Szerepet játszott ebben a választásban a sport?

– Jelentkeztem én rezidensképzésre is, de hamar rájöttem, hogy azt és az orvoslást nem lehet komoly, válogatott-szintű sportolás mellett csinálni. Ezért a PhD munka mellett döntöttem, sikerült itt a tanszéken helyet kapnom. Az első két évben nem jártam délelőtt edzésre, a harmadik évben pedig azt a megoldást találtuk Pavlik Gábor tanár úrral, hogy a TF uszodában végzem el – saját edzésterv szerint – hetente háromszor reggelente az edzéseket. A hároméves ösztöndíj után kaptam még egy évre predoktori ösztöndíjat. Most már a disszertációmat írom, s remélem, idén ősszel a házi védésig eljutok.

Speciális kardiológia

– Milyen témával foglalkozik Pavlik professzor témavezetésével?

– A magas vérnyomás és a sport kapcsolatával. Szívultrahangos vizsgálatokat végzünk és elemzünk különféle lebontásokban. Természetesen én is egy team tagja vagyok. Megnéztük például hipertóniás és nem hipertóniás családi anamnézisű sportolók és nem sportolók szívultrahangos adatait, és korai magas vérnyomásos jeleket kerestünk. S azt vizsgáltuk, hogy mennyire tudja a sport befolyásolni az öröklött hajlamot. Közben klubedzésekre járok – hétfőn, szerdán, pénteken délelőtt és mindennap este –, hétvégén pedig mérkőzés van. Februárban lesz a válogatott olimpiai selejtezője, előtte hathetes felkészülést tartunk napi két edzéssel. Jó lenne, ha akkora már benyújthatnám nagyvédésre a PhD disszertációmat.

– Igazán kiváló ez a teljesítmény. Mik a további elképzelései? Mi lesz a gyógyítással? Hiszen manapság legfeljebb csak hobbiként doktorkodhat a csapattársnőinél.

– Valóban, gyakran kérdeznek tőlem ezt-azt a lányok, inkább egy-egy betegség, rendellenesség okaira kíváncsiak. Hozzám talán közvetlenebbül fordulnak, mint egy fehérköpenyes professzorhoz. Ám, ha javasolok nekik valamilyen terápiát, azt természetesen megbeszélik a csapatorvossal, hiszen ő felelős értünk. Ami az orvosi hivatást illeti, nem mondtam le róla. Jelentkeztem a rezidensképzésbe – remélve, hogy a PhD disszertáció védésem sikeres lesz –, és kértem, hogy csak jövő áprilisban kezdhessem el azt. Ha a válogatottal kijutunk az augusztusi olimpiára – amiben azért nagyon bizakodom –, akkor lehet, hogy majd halasztást kell kérnem.

– És milyen szakorvosként képzeli el a jövőjét? A kardiológiával PhD kutatásai során már közelebbről megismerkedett.

– Igen, az nagyon érdekel, de oda most nem tudtam volna belépni rezidensnek. Nem is bánom, mert kell egy belgyógyász alapképzés – nagyon nagy és szép terület –, és utána erre majd lehet ráépíteni más szakmát. A kardiológia azért izgat, mert kevesen foglalkoznak speciálisan az élsportolók szívproblémáival – nálunk például Andó Ágota szakosodott erre, de nemrég kiment külföldre, hozzá bejártam „okosodni”, sokat lehetett tőle tanulni –, ami szerintem nagyon érdekes terület.

Önként örömből

– Családalapítási tervek?

– Vannak, természetesen, nálam is telnek az évek. De nem megy három dolog egyszerre. Most egy kicsit a karrier került előtérbe, azután majd meglátom, hogyan alakulnak a dolgok. A családnak is bele kell férnie az életembe, nem akarok negyvenévesen szülni.

– Sportolásra neveli majd a gyermekét?

– Mindenképpen bele szeretném oltani, hogy mozogjon az egészségéért. Találok majd számára olyan sportágat, amihez kedve van, és az alapmozgások megtanulása után majd ő eldönti, hogy akarja-e, tudja-e azt komolyan csinálni. De semmiképpen sem kényszerítem az élsportra – velem sem tették ezt a szüleim –, mert ahhoz akkora elkötelezettség kell, amit csak önként és örömből vállalhat az ember. Különben semmi értelme.

Tolnai – Tóth