Ilyenkor november elején a tudomány és a kutatás kerül fókuszba. Nem csoda, hisz ez az időszak a magyar tudomány ünnepe lett. Ünnepeljük azt, ami ha úgy tetszik nemzetközi, sőt világhírű, legfőképpen Nobel-díjasaink által. Így írom, díjasaink, mert magunkénak érzem őket, még akkor is, ha nem e haza kebelében nőttek a legnagyobbak közé (Lénárd Fülöp 1905, Bárány Róbert 1914, Zsigmondy Richárd 1925, Szent-Györgyi Albert 1937, Hevesy György 1943, Békésy György 1961, Wigner Jenő 1963, Gábor Dénes 1971, Elie Wiesel 1986, John C. Polanyi 1986, Oláh György 1994, Harsányi János 1994, Avram Hershko 2004). Oly egyszerű: kicsiny és anyagiakban szegény országunkban szerencsére sok tehetséges ember születik. Annyi, hogy jut belőle a nagyvilágnak is. Ahogy a népnyelv mondja: jut is, marad is. Ha nem megy el. Ha elmegy, hátha visszajön. A tudomány különben is internacionális.

Érdemes belegondolni, hogy a fentebb felsorolt tudósok tanárai nagy részben magyar pedagógusok voltak. Legtöbben közülük magyarul gondolkodtak és álmodtak. A legnagyobb tudósok közé mégsem innen, e hazából emelkedtek. Kivéve Szent-Györgyi Albertet, aki néhány száz méterre egyetemünk főépületétől, a Lónyai utcai református gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, majd a budapesti tudományegyetemen folytatta, ahol 1917-ben, tehát idén kilencven éve szerzett diplomát. Nap mint nap járta a budapesti utcákat, mígnem aztán külföldre ment, de 1931-től 1945-ig a szegedi tudományegyetem orvosi vegyészeti intézetének professzora lett, mert Klebelsberg, akkori kultuszminiszter jó érzékkel hazahívta. 1937-ben, éppen hetven éve kapott Nobel-díjat a biológiai égésfolyamatok, különösképpen a C-vitamin és a fumársavkatalízis szerepe terén tett felfedezéseiért. 1945 és 1947 között a budapesti tudományegyetem orvosi karának biokémia professzora volt, mígnem végképp elvitte hazájából a történelem. Ő legalább magyarországi lakhelyéről utazott átvenni a díjat. Nem így a többi magyar származású Nobel-díjas, akik közül még jó néhányan élnek.

Nos, e lapszám témája az a tudomány, aminek eredményeit naponta látom és használom, mindenütt ott van, bárhova nézek. Lámpafénynél, számítógépen írom ezt a cikket, közben zenét hallgatok a rádión, de a nappaliban tévé szól, az utcán autók járnak búgó benzinmotorral, néha elsüvít egy repülő, villanymotor hajtja mosógépemet, a kezdődő fejfájást pirulával mulasztom – megannyi Nobel-díj, de legalábbis azt érdemlő felfedezés, mind-mind nagyszerű tudományos eredmény.

E lapszám tisztelgés a magyar tudomány, közte az egyetemünkön tudományt művelő kutatók előtt. Folyton reménykedem, hátha e falak közül választ díjra érdemest a Nobel-bizottság.

Tolnai Kata