EZ AZ ÍRÁS CSAK WEBEN OLVASHATÓ!

Tóth Ilona

Ötven éve, 1957. június 27-én végezték ki akasztófán a mi szent forradalmunk mártírját, az akkor 24 éves Tóth Ilona orvostanhallgatót. Egy kis könyvtárat töltene meg e tragikus eseménnyel kapcsolatos leírás. Ma én – a Péterfy Sándor utcai Kórház Fül-Orr-Gége osztályának akkori főorvos-helyettese – csak azokat kívánom emlékezetem ködén megvilágítani, melyek hányatott életemmel kapcsolatban állanak.

A budapesti Rádiónál kezdődő fegyveres felkelés második napján kórházunk vezetőségével és kollegáimmal (dr. Bács, dr. Jakó, dr. Lamprecht, dr. Oláh, valamint Péch Géza) rájöttünk a következőkre: a főváros sebészeti intézetei minden szempontból szinte tökéletesen végzik munkájukat, de a sebesültek beszállítása, a normális mentőautók csaknem teljes kilövése miatt, lehetetlenné vált. A tett színhelyén véreztek el a harcolók. Azonnal intézkedtünk új mentőosztagok felállításáról: az utcáról vagy a garázsokból autókat szereztünk, sofőröket és kísérő személyzetet is az utcáról hívtunk be. Ekkor jelentkezett szolgálatra Tóth Ilona medika, aki halált megvető bátorsággal szállította osztályunkra is a sebesülteket. Egyik legnehezebb ilyen napra emlékszem most vissza, mégpedig az erődítménnyé épített kommunista pártház ostromára.

Sebesültek segítése

Számtalan súlyos sebesült mellett egy koponyán áthatoló lövési sérültet kómában szállított be osztályunkra (a fej- és nyaksérültek hozzánk, a többi a nagysebészetre került), akit bár reménytelen állapotban, de mégis, Arányi Sándor barátommal agyhártyapótlást végezve, megmentettünk. E vidéki parasztgyerek ősi életereje segített ehhez az eredményhez. Itt nem hallgathatom el azt a tényt, hogy a világon történt összes forradalom között talán a miénk annyira tiszta volt, hogy mind az a töménytelen érték, ami az ostromlók kezébe került a Pártházból, az utolsó darabig kórházunk raktárának adták át. A harcok folyamán a számtalan betört kirakatú üzlet értékeit nem lopták ki, lincselések pedig ritkaságszámba mentek, ezt maguk a forradalmárok akadályozták meg. Így menekült meg a lincseléstől az egyik legnagyobb pártházi funkcionárius (Mező Imre) is, hála Péch Géza hős parancsnokunk közbenjárásának.

Rövidesen elérkezett az a nap, amikor a kórház dolgozói a Forradalmi Munkástanács elnökévé választottak (helyettesem dr. Oláh Vilmos lett), ez később fordulatot jelentett az életemben. November 4-e volt a magyarság egyik legtragikusabb napja, mikor a szovjet tankok elözönlötték városunkat. Az erősödő harcok következtében fővárosunk kórházai súlyos helyhiánnyal küszködtek, minek enyhítésére a Domonkos utcai iskolát mentőhellyé alakítottuk át, meglévő fölszerelésünk átadásával. Ennek vezetésével Tóth Ilonát bíztuk meg, aki az orvosi munka mellett még a kórházunkban működő „Élünk” című röplapot szerkesztő írók (Obersovszky, Gáli és Káldor Vera orvosnő) írásainak a terjesztését is törékeny vállaira vette.

Alagsorban bujkálók

November közepén a Belügyminisztériumból egy névtelen telefonáló (gyanítom, hogy Kőszeghi A. igazgató volt) értesített arról titokban, hogy kórházunk ellen razzia készül, intézkedjünk! Akkoriban már több százan bujkáltak a kórház alagsoraiban, akikhez – miután Péch Géza egy helyiségbe terelte őket – beszédet kellett intéznem, Jakó Géza és Nyárádi bácsi (fűtős) jelenlétében, hogy saját érdekükben tűnjenek el, mert itt egy csoportban fogják elkapni őket. Szörnyű volt látni a végsőkig elkeseredett emberek sokaságát, de nagy többségük belátta, hogy igazunk van.

Ez idő alatt Tóth Ilonkával is szörnyű események történtek: az általa vezetett segélyhely közelében, az ottani templom tövéből kiástak egy meggyilkolt ÁVH-st, s ezzel megindult ellene a haláláig tartó szörnyű bűnvádi eljárás. Az 1957. június 20-án beadott kegyelmi kérvényét elutasították, két társa, Gyöngyösi és Gönczi 26-i felakasztása után, vele is végeztek 27-én.

Elfogatás, menekülés

1956. december 5-én, az egész éjszaka tartó razzia után, kora reggel Pipás nevű sofőrünk költött föl álmomból kétségbeesetten, hogy egy engem elfogató küldöttséget hozott magával. Kinézve az ablakon, a Hámán Kató utca 88. előtt állt egy fegyveres-, lakásunk bejárati ajtaja előtt pedig egy civil nyomozó. Ez utóbbit be akartam hívni, de ő erre fegyveres kísérő nélkül nem volt hajlandó. Már útközben kérdeztem meg elfogatásom okát, s azt válaszolták, hogy mint gyanúsítottat a Tóth Ilonka ügyben akarnak kihallgatni. Pipás ezután kocsijával – mely Latabár Kálmán ajándéka volt, s melyen naponta szállított sokunkat a kórházba – a Péterfy utcai Kórház főbejáratánál állott meg velünk, s nekem lehetőségem volt még a portásfülkéből Ica főnővérünknek az osztályon megbújók ügyében utasításokat adni. Néhány perc után azonban egy egyenruhás tiszt lépett a fülkébe és parancsot adott a nagy, orosz gyártmányú túraautóba beszállásra, ahol már a sofőr és egy fegyveres mellett súlyos betegen Gáli József író és menyasszonya, dr. Káldor Vera kolléganőm ült.

A Fő utcai börtönbe érve az előtérben óriási tolongás volt, emiatt a reggeli tea kondérja felborult és mi Verával az égési sebet szenvedetteknek elsősegélyt nyújthattunk. Ezután egy smasszer követésre szólított fel bennünket, minden emeletet végigjárva zsúfolt cellákat találtunk, egyedül az 520-asban volt még egy szabad priccs, az engem kísérő szünet nélkül káromkodó smasszer nagy örömére. A „maga a 21-es” kijelentése után lökött rajtam egyet, s döngve csapódott be – életemben először és utoljára – mögöttem a börtönajtó. A rabok legnagyobb része, szinte beteges lelkiállapotban, az ügyvédjének nézett, egyszerre próbálták előadni történetüket, míg a leghátsó priccsről egy kezes-lábasban öltözött régi osztálytársam és orvos barátom, dr. Sasits Illés emelkedett föl, s így szólt: „azonnal feküdj le a priccsedre és gondold át mit tettél, vagy mit mondjál akkor, ha kérdőre vonnak a kihallgatás során!” Így is cselekedtem, s az a körülmény, hogy a számtalan kihallgatáson minden esetben szinte óráról-órára ugyanazt a szöveget mondtam el, mentette meg az életemet. A kihallgató tisztnek fogalma sem volt arról, hogy az Ilonka által elkövetett állítólagos gyilkosság nem a Péterfy Kórház területén történt, hanem a Domonkos utcai segéd-kórház közelében ásták ki a meggyilkolt ÁVH-st, így jogtalanul vádolt: „Magának, mint a Forradalmi Bizottság elnökének többet kellene tudni erről az ügyről!”

Úgy az 5. nap éjjelén egy új rabot lökött be hozzánk a smasszer. Az illető ez után nem az üres priccsre, hanem mellém feküdt le és így szólt: „én a Domonkos utcai segélyhelyen Tóth Ilonka mellett dolgoztam, s tanúja voltam, hogy miként ölte meg azt az Ávóst.” Megéreztem a csapdát, és néhány orvosi kifejezés használata után rájöttem, hogy ez soha nem volt orvos, csak annak adja ki magát. Másnap reggel Sasits barátommal együtt harapófogóba fogtuk, és rövidesen a smasszer kíséretében, elhagyta a cellát. Ez tehát egy „agent provokatőr” volt, és meggyőződhettem arról, hogy Ilona ellen kirakatperre készül a hatóság és igyekszik bizonyítékokat gyűjteni.

Ideiglenes szabadlábra helyezésem utáni napon osztályunk összes dolgozója – szolidaritása jeleként – 35 aláírással egy emléklapot nyújtott át nekem kis ünnepség keretében. Ez volt a szimbóluma annak a ritka, nagy magyar összefogásnak, mely szent szabadságharcunkat jellemezte. Az aláírók mindegyike december közepén nem kis veszélynek tette ki magát, mert hisz a megtorlás már teljes erővel működött. Előre látva újbóli elfogatásomat, 1956 karácsonya előtt menekülve elhagytam hazám földjét.

Márványtáblával emlékezve

Harmincöt évre rá, 1991. október 23-án Oláh Vilmos, volt helyettes forradalmi bizottsági elnök kezdeményezésére, az erkölcsi és anyagi részvételt magamra vállalva, márványtáblát avattunk a Péterfy Sándor utcai Kórház Aulájában Péch Géza és a többi mártírhalált halt hőseink emlékére. Az ünnepségen többek között Obersovszky Gyula, dr. Lamprecht Miklós, dr. Oláh Vilmos és jómagam tartottunk ünnepi beszédet. Az utána következő bankett kiemelkedő eseménye volt barátom, Pataki Jenő, a Nemzeti Színház tagjának Petöfi: Föltámadott a tenger című versének művészi előadása. Délután a 301-es parcella sírjait koszorúztuk meg, s emlékeztünk kórházunk és az Orvosi Kar vértanújára, Tóth Ilonára, kinek neve később, 2002-ben került az őt megillető helyre, a márványtáblára.

Emlékét őrizzük az idők végezetéig.

Dr. Missura Tibor
St. Gallen, Svájc