Kiss Ferenc professzor (középen jobbról) vizsgázók között. Mellette valószínűleg Gabos Gábor egyetemi gyakornok látható.

Az orvosok számára az 1956-os forradalom tizenhárom napja nem csupán a szabadság reményét jelentette, hanem saját sorsuk alakítása érdekében tett fontos lépések idejét is. Eldöntötték „hivatalos” érdekvédelmi szervezetük, az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének – mely 1956. október 30-tól 1957. március 29-ig a Magyar Orvosok, Gyógyszerészek, Egészségügyi Dolgozók Szabad Szakszervezete nevet viselte – felszámolását és az orvoskamara megalakítását.

Erre sajátos „törvényes forradalom” keretében került sor, hasonlóan 1848-hoz, amikor Magyarország politikai-társadalmi rendszerét átalakító törvényeket 1848. április 11-én szentesítette a Habsburg-uralkodó. (A „törvényes forradalom” kifejezés Deák István, a New York-i Columbia Egyetem történészprofesszorának leleménye, aki ezt a címet adta a forradalom és szabadságharcról szóló könyvének. A magyar fordítás 1983-ban, még a szocailizmus évei alatt jelent meg. A kiadó nem is tudott mit kezdeni e címmel, így az a szellemesnek éppen nem mondható „Kossuth Lajos és a magyarok 1848-49-ben” lett.)

A szakszervezet felszámolásáról és az orvoskamara megalakításáról szóló döntés 1956. november 3-án, a Nádor u. 32. szám alatti székházban tartott kibővített elnökségi ülésén született. A tanácskozásról tudósítás nem jelent meg, s e sorok írója nem akadt erről szóló visszaemlékezésre sem. Mintha a történelem elsodorta volna az emlékét is. Másnap hajnalban a szovjet csapatok bevonultak Budapestre, a harcok csak 8-án értek véget. Nagy Imre miniszterelnök a kormány több tagjával együtt még azon a hajnalon a Jugoszláv Nagykövetségre menekült.

Hivatalos szakszervezet-történet

Az, hogy 1956. november 3-án fontos esemény színhelye volt a Nádor utcai székház, jószerivel csak a hivatalos szakszervezet-történetből tudható. Az 1985-ben kiadott terjedelmes, közel félezer oldalas monográfiában (Az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének Története 1945-1975) az olvasható, hogy a november 3-i ülésre az október 30-i kibővített elnökségi ülés döntése alapján került sor (ott döntöttek a szakszervezet nevének megváltoztatásáról is). E szélesebb körű értekezleten „jelen volt az OEDSZ Elnökségének néhány tagja, a nagy egészségügyi intézmények úgynevezett Ideiglenes Forradalmi Bizottságának küldöttei, továbbá részt vettek az akkor újjáalakuló SZDP és NPP nevében fellépő személyek. Ezen az értekezleten már az OEDSZ-szel szembenálló, azt megszüntetni kívánó ellenforradalmi vélemények voltak az uralkodók. Bár az értekezlet nem tartotta magát illetékesnek, hogy a szakszervezet és az egészségügyi közélet alapvető kérdéseiben döntsön, mégis követelte az Orvosi Kamara újjászervezését, az OEDSZ és szakcsoportjai felszámolását, a szakszervezet alkalmazottainak elbocsátását, és támadta a társadalombiztosítási rendszert. Bizottságot hoztak létre az Orvosi Kamara megszervezésére, valamint az OEDSZ felszámolására. Az OEDSZ jelenlévő képviselői megakadályozták a szakszervezet apparátusának elbocsátását.” (276.o.) A szakszervezet-történet sajnálkozva volt kénytelen megállapítani, hogy „az értekezlet azt tükrözte, hogy ellenforradalmi erők átmenetileg felülkerekedtek az egészségügy területén is, és a népi rendszerhez hű szakszervezeti vezetők utóvédállásai csak ideig-óráig tarthatók.” (276-277.o.)

Az ellenforradalom említett támadása olyan dolgokban nyilvánult meg, mint például a párttól és államtól független szakszervezet követelése, az iparági szervezkedés elvének megkérdőjelezése (értsd: helyette inkább szakmai alapú szervezkedés; ez szolgálhat különálló orvosszervezet létrehozásának alapjául). De a szocialista eszmék elleni „ideológiai támadás” ezen is túlment. „Orvosi körökben heves propagandát folytattak az Orvosi Kamara újjászervezésére. Ez utóbbi követelést fokozatosan visszaszorítva megjelentek olyanok is, akik önálló orvosszakszervezetet akartak létrehozni. Az Orvosi Kamara, illetve a külön orvosszakszervezet követelésének hangja 1956. november 3-án vált a legerősebbé.” (277.o.)

Hiányos ülés-jegyzőkönyv

Szerencsénkre azonban nem kényszerülünk a hivatalos szakszervezet-történet nyilvánvalóan torz elbeszélésére hagyatkozni. A levéltárban megőrződött ugyanis az ülés jegyzőkönyve (Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, 42. fond, 1240. őrzési egység, 97-101. fólió; a lapok mindkét oldalára írtak). Ami ránk maradt, valójában nem kész jegyzőkönyv, hanem gyorsírásból gépírásba tett, még meglehetősen nyers szöveg, melyet további pontosítás, tisztázás után kellett volna véglegesíteni. November 4-e után erre már nem került sor. Érdekes momentum, hogy a levéltári hivatkozásokkal egyébként bőven ellátott szakszervezet-történet ez esetben nem jelöli meg a forrást és lelőhelyét.

A jegyzőkönyvből nem derül ki sem az ülés helyszíne, sem időpontja; a szöveg alapján annyi tudható, hogy arra október 30-a után, de november 4-e előtt került sor. Ha nem hiányozna az első két oldal, bizonnyal ez a pontos dátum is kiderülne. Valószínűleg ezen oldalak tartalmazták Szabó Zoltán szakszervezeti elnök – később két hét híján egy évtizedig egészségügyi miniszter (1964-1974) – bevezetőjét is (az egyik felszólaló visszautal a megnyitó beszédében elhangzottakra), melyek kiemelésére nem csupán módja volt, de érdeke is: ott elmondott szavait könnyen ellene fordíthatták volna az új állampárt belső pozícióharcaiban. (Az irat hevenyészettsége értelmetlenné teszi a szöveghű közzétételt, ezért a tartalmát ismertetem, ám ahol lehetséges, hagyom a dokumentumot „beszélni”.) A jegyzőkönyv hitelesítésével az ülés Kiss Ferenc [1] professzort és Semsey Zoltán főorvost bízta meg. A jegyzőkönyvhöz erősen hiányos jelenléti ív is tartozik, melyen többek közt Röek Iván (főorvos, a koalíciós időszakban a kisgazdapárt orvosszervezetének vezetője), Vikol János (a koalíciós időszakban népjóléti államtitkár), Rex-Kis Béla stb. neve található. Az ülés végén felvetődött, hogy a tanácskozásról „nagy vonalakban” tájékoztatást kellene adni az Orvosi Hetilapban (ahogy az is, hogy annak szerkesztését abban járatos emberre kellene bízni), de erre már nem kerülhetett sor.

Az ülés hiányos, félkész jegyzőkönyve dr. Semsey Zoltán, az újpesti Árpád Kórház szülész-nőgyógyász főorvosának felszólalásával kezdődik. [2] Semsey bejelentette, hogy az újpesti Nemzeti Bizottság egészségügyi osztályának [ez valójában a helyi közigazgatás (tanács) egészségügyi osztálya] felhívására megalakították Újpesten és Rákospalotán (IV. és XVI. kerület) az Orvosok Szabad Szakszervezetének 12 tagból álló Ideiglenes Nemzeti Bizottságát. A testület megbízást kapott az ügyek ideiglenes vezetésére, tevékenységükről a közgyűlésnek kell számot adniuk. (Mindebből nem teljesen világos, hogy miről is van szó. Alighanem arról, hogy a helyi közigazgatás feladatait a helyi Nemzeti Bizottság átvette a tanácstól, s az attól megörökölt egészségügyi osztály „helyettesítésére” ideiglenes jelleggel a helyi orvosokat kérték fel, akik e feladatra a szakszervezet keretében 12 tagú testületet hoztak létre.)

Az ülés tárgya kapcsán Semsey közölte, hogy az újpesti és rákospalotai orvosok önálló orvos-szakszervezetet kívánnak, „mert az orvosok különállásának tradíciója van, különálló volt az Orvos-Szövetség, az Orvoskamara és a szakszervezet is annak indult, csak az idők folyamán csatlakoztak hozzájuk a többi egészségügyi dolgozók.” Az ülés több későbbi hozzászólójához hasonlóan tagadta azt az itt ki nem mondott, de a kérdésről folytatott vitákban gyakran elhangzó vádat, hogy csak saját érdekeikkel törődve magukra akarják hagyni a nem-orvos egészségügyi dolgozókat: „készséggel együtt akarunk dolgozni a többi egészségügyi dolgozóval”– mondta. – „Közös platformra helyezkedjünk, amikor érdekeink azt kívánják, de … mi tudjuk mi fáj, mi ismerjük szakmai, egészségügyi, egyéni dolgainkat és csak akkor tudjuk képviselni érdekeinket, ha azon a kereten belül áll képviseletünk, amelyen belül ismerősök vagyunk.” Negatív tapasztalatokra utalva bírálta az „iparági” szakszervezeti konstrukciót, mivel volt rá példa, hogy „akkor, amikor az orvosok saját ügyeikért síkra szálltak, kisebbségben maradtak.” Ezzel az állásponttal, mint mondta, az újpesti és rákospalotai orvosok nevében csatlakozik az „előkészítő bizottság felfogáshoz”. Ebből úgy tűnik, hogy Szabó Zoltán és a szakszervezet elnöksége elfogadta, sőt maga javasolta külön orvosszakszervezet létrehozását, illetve az orvosok kiválását az „iparági” szakszervezetből. Mivel a hatalomra jutó kádári vezetés ezt nem tartotta kívánatosnak, e javaslatukat kitörölték a múltból.

Egy későbbi mondat alapján többre is következtethetünk. Így arra, hogy Szabó Zoltán egy olyan bizottság megválasztását javasolta (ez lett volna a november 3-i ülés fő tárgya) a szakszervezet vezetésének lemondásával egyidejűleg, mely a végleges választásokig intézi az „orvosok ügyét”, és olyan tagokból áll, „akik semmilyen módon nincsenek kompromittálva”. S arra is, hogy javaslataikat előzetesen eljuttatták a résztvevőkhöz.

Egyetértett azzal, hogy az állami és szakszervezeti vezetésből el kell távolítani mindazokat, akiknek 12 évig tartó szolgai tevékenységük eredményeként az egészségügy a jelenlegi helyzetbe jutott, de nem kívánja – szemben a háború utáni időszakkal –, hogy a felelőségre vonáshoz az orvos-szakszervezetnek köze legyen: „mi az orvosok véleménynek képviselői szeretnénk lenni és nem kívánjuk a felelősségre vonást az elmúlt időkért mi magunk végezni. A szakszervezet hivatásával nem fér össze, hogy igazoló bizottságot csináljunk, állásukból elmozdítsunk embereket, ezeket nem tartjuk szakszervezeti feladatnak. Erre majd megalakulnak a hivatott szervek és mindenki oda fordulhat. A szakszervezet minden felmerült esetben készséggel ad felvilágosítást, javaslatot, de ne vegyen benne aktív részt. Évek hosszú során át működő igazoló bizottságok, tárgyalások módszereit saját bőrünkön tapasztaltuk. Mi a magunk részéről nem akarunk ebbe a hibába esni. Azt kívánjuk, hogy ezt az illetékes szervek végezzék el. De kívánjuk azt is, hogy a megalakult szakszervezet mindenütt akadálytalanul végezze el azt a munkát, hogy az ok nélkül eltávolított, vagy más munkakörbe helyezett egyének azonnal kerüljenek vissza abba az állásba, amelyből eltávolították. Áll ez az orvosi és egyéb vonalra is. Még egyszer hangsúlyozom, hogy nem akarjuk önkényesen végezni ezt a munkát, mert esetleg a szenvedélyekkel elvakított aggyal és fejjel végeznénk el. Erre külön bizottságot kell alakítani.”

Szövetség-kamara vita

A következő felszólaló dr. Kovács Ferenc, aki az István Kórház forradalmi bizottságának tagjaként mutatkozott be, [3] ügyrendi javaslatot tett. A vita parttalanná válásától tartva javasolta, hogy az ülés annak tisztázását és eldöntését tekintse legfontosabb feladatának, hogy „milyen legyen az orvosok érdekvédelmének új szerve. Legelső, hogy … döntsünk, elfogadjuk-e a szakszervezet volt képviselőinek lemondását, ha ezt elfogadja az értekezlet, válasszon egy elnököt a jelen ülés levezetésére, s azután tárgyaljuk meg, mi legyen az orvosi rend érdekképviseleti formája.” A szakszervezet, mint forma „nem volt az orvosi rend minden tagjának együttes véleménye. Annak idején felülről jelölték ki ránk a formát és személyeket, amikor megszüntették az Orvosi Kamarát. És olyan mélyre süllyesztették az orvosi testületet, hogy mindenkor a kormányzat mellé álljon.” A szakszervezet vezetése „Nem volt szabadon választott testület. Csakis azokat választották meg, akiket a rend képviseletének érdekében megfelelőnek tartottak.” Arról kell tehát először dönteni, hogy „szakszervezeti formát akarunk-e, vagy Orvoskamarát.”. Ezután lehet azon vitatkozni – mondta önkritikusan –, hogy „milyen mértékben terheli lelkiismeretünket felelősség.” Javasolta még a felszólalások időtartamának öt percre korlátozását.

Ezután az értekezlet egyhangúan elfogadta a szakszervezet régi elnökségének lemondását, majd az értekezlet Horay Gusztáv professzort az ülés elnökévé választotta. (Horay 1946-ban lett a budapesti orvoskar I. számú Szemészeti tanszékének nyilvános rendes egyetemi tanára, 1951-ben azonban, még 60 éves sem volt, meghurcolták és nyugdíjba kényszerítették. [4] A nagytekintélyű, közmegbecsülésnek és közszeretettnek örvendő professzorral történtek általános felháborodást keltettek. Levezető elnökké választása az orvostársadalom nagyrabecsülésének kifejezése is volt.) Horay magáévá tette Kovács érveit, s arra vonatkozóan kérte a jelenlévők javaslatait, hogy az új érdekképviseleti szerv vajon szakszervezet, kamara vagy szövetség legyen.

Elsőként dr. Ferencz Gábor, a szakszervezet hajdani szociáldemokrata főtitkára kapott szót. Beszédét azzal kezdte, hogy a „szakszervezet csődtömegét fel kell számolni”, majd felhívta a figyelmet arra, hogy a szakszervezetben és az ülésteremben nem csupán orvosok vannak, hanem más egészségügyi dolgozók is, akiknek érdekképviselete szintén rendezésre vár, de először mindenképpen az orvosok kérdésében kell dönteni. Tudja – mondta –, hogy az orvosok nagy része kamarát kíván. Ezt majd a parlament elé kell terjeszteni. De míg a parlament létrehozza a kamarát, addig is folyhat a felszámolás. Három felszámoló bizottság megalakítását javasolta (hogy miért ennyit, a jegyzőkönyvből sajnos nem derül ki), olyan tagokkal, „akik értik a szakszervezeti ügyeket.” Egy tagot javasolt: Szabó Zoltánt, akinek lemondását az elnökség többi tagjával együtt percekkel azelőtt fogadta el az ülés. „A felszámolás komoly nehéz munkát jelent. Nem vagyok hivatva kritizálni Szabó Zoltán szakmai és politikai munkáját. Én nem értek egyet az utóbbi 8 évi munkájukkal, de Szabó Zoltán becsületes ember, és ha megbízzuk, alkalmas arra, hogy a felszámolásban részt vegyen.” A korszak bonyolultságára jellemző, hogy a szakszervezetet 1952 óta előbb főtitkárként, majd elnökként a kommunista hatalom embereként vezető Szabónak, ha meg is kopott, de alapjában megmaradt a tekintélye, úgy tekintettek rá, mint aki tette, amit lehetett, mentette a menthetőt stb.

A következő hozzászóló dr. Murányi Gábor a Kisgazdapárt nevében beszélt, melynek – mind mondta – több száz orvostagja van. (November első napjai a pártok újjáalakulásának időszaka, így pontosabb lett volna azt mondania, hogy a koalíciós időkben ennyi tagja volt. E taglétszám azonban eltörpült a kb. 2,5-2,5 ezer szociáldemokrata és kommunista orvos-pártaghoz képest. A kisgazda orvosok nem is tudtak különösebben belefolyni a pozícióharcokba. A jó vagy jobb állást, az egyáltalán állást kereső orvos számára csak az SZDP vagy MKP tagkönyv jelenthetett komolyabb előnyt.). Elmondta továbbá, hogy a „Szívvizsgáló Intézetben ült össze az orvosi rend üldözött része. Számos professzor is részt vett ezen, általában a börtönviseltek és az állástalanok. E két társaság összesen több mint 1000 orvost képvisel. A magyar orvosi rend a szakszervezetet nem óhajtja tovább. Orvosi kamarát óhajtunk. Én 8 éve kiléptem a szakszervezetből. Azt hiszem, az a közhangulat, hogy az a szakszervezet, amely 10 éven keresztül nem képviselte érdekünket, sem nevében, sem szervezetében fenn nem állhat. Ha átalakulunk szabad szakszervezetté, már nem képviseljük az orvosi rendet. Olyan szervezet kell, amelynek mindenki szükségszerűen tagja és fegyelmileg is meg lehet fogni. (Közbeszólások: úgy van!) Sokak előtt a kamara szó nem szimpatikus. Nem akarunk bosszúállást, de olyan testületet [akarunk], amelynek fegyelmi jogköre van. A zsidótörvényt a szakszervezet éppúgy végrehajtotta volna. Nem a kamara, hanem a törvény volt fasiszta. Megtisztult formában üljünk össze és alakítsuk meg az Orvosi Kamarát, olyan szerve[zete]t, mely magában foglal minden orvost.” A szakszervezet felszámolására bizottság kiküldésével egyetértett.

Dr. Murányihoz csatlakozott dr. Ruzsa Endre, aki az előző nap (november 2-án) megalakult budapesti orvosok forradalmi bizottsága megbízottjának mondta magát. E szervezet, melyről semmi több nem tudható, az akkoriban gombamód szaporodó értelmiségi forradalmi bizottságok egyike lehetett (nincs információ, hogy az orvosokon kívüli más szakma is alakított volna. Az értelmiségi forradalmi bizottságok szakmaközi szervezetek voltak; az egyes szakmához tartozók inkább szakmai szervezeteiket igyekeztek „visszavenni”). Ruzsa elmondta, hogy e szervezet „vezetősége és tagjai teljesen makulátlan és 95%-ban hátrányt szenvedett orvosokból alakult meg. Engem bízott meg Murányival együtt az értelmiségi bizottság, hogy vegyük fel a kapcsolatot. Bejelentettem, hogy kamarát akarunk”. Az egészségügyi dolgozókkal szemben nincs kifogásuk, „de oly sokan vannak, hogy közös egyesületben nem tudjuk a mi akaratunkat keresztülvinni. Mindenkivel együttműködünk szívesen, de nem kötelezően. Az értelmiségi forradalmi bizottság, a mellőzött orvosok forradalmi bizottsága önálló kamarához ragaszkodik.”

Társszakmák háttérben

Egy név szerint nem ismert gyógyszerész a gyógyszerészek forradalmi bizottsága nevében szólt. A gyógyszerészek saját kamarát akarnak [5] – jelentette ki. De nem csak a gyógyszerészek sorsa érdekelte. Feltette a kérdést: „akik kirekedtek ebből a két kamarából, az egyéb egészségügyi dolgozók, hogyan fogják megalakítani szervezetüket. Szerintem már itt, ezen az ülésen kellene megtalálnunk a formát, melyet tovább kell vinnünk.” Török Jolán védőnő szerint helyesnek mutatkozik a különválás, de a forma kérdésében az azonnali döntés helyett intézőbizottság összehívását javasolta. (A szöveg alapján nem világos, hogy ezt csak az egészségügyi dolgozókra értette-e, akik érdekvédelmi szervezetének adekvát formáját megtalálni nehezebb, mint az orvosoknak és gyógyszerészeknek volt, vagy az utóbbiakra is. De bármit is gondolt, javaslata visszhangtalan maradt.) A résztvevők között abszolút többségben lévő orvosok figyelmét azonban nem lehetett a társszakmák gondjai felé terelni. Később gyógyszerész egyetlen esetben jutott szóhoz: akkor a gyógyszerészek nevében azt „követelte”, hogy az Egészségügyi Minisztérium három rendszeresített miniszterhelyettese közül az egyik gyógyszerész legyen. (Ezt nem szakmai érvvel, hanem számarányukkal indokolta.)

Miután a dolog eldőltnek tűnt, a vita gyakorlati kérdések körül folyt tovább. Dr. Horváth Boldizsár a felszámoló bizottság mellett az orvoskamara előkészítő bizottságának létrehozását is javasolta, utóbbi tagjaiul pedig az ügy olyan „régi harcosai”-t, mint Melly József, Kovács Ferenc, Murányi Lászlóra és Vilmon Gyula. (Melly József 1946-ban, a koalíciós időkben szociáldemokrata hátszéllel lett a budapesti orvoskar közegészségtan professzora, majd az 1947-1948-as év dékánjaként a kommunista hatalomátvétellel szembeni ellenállás vezetője a professzori karban. Ezért 1948-ban eltávolították, s helyére a kommunistaként számon tartott, az 1919-es Tanácsköztársaságban is szerepelt Dabis Lászlót nevezték ki. Ő 1956 tavaszán meghalt, utódjául rehabilitált elődjét, Mellyt nevezték ki október 1-jén. Tanszékét 1962-ben bekövetkezett haláláig vezette. Vilmon Gyula a háború előtt tisztiorvos, majd tisztifőorvos, a háború után a Népjóléti, majd az Egészségügyi Minisztérium munkatársa, közegészségügyi és járványügyi főosztályvezető, 1956 decemberétől 1957. március 1-ig – a miniszter kinevezéséig – a minisztérium megbízott vezetője, ezt követően 1965-ig, nyugalomba vonulásáig, miniszterhelyettes. Közben a szegedi orvosegyetem általa megszervezett Egészségszervezési Tanszékén 1960-től docens, 1962-től egyetemi tanár.)

Dr. Kiss Ferenc, a budapesti orvosegyetem anatómia professzora 5-5 tagú bizottságot javasol, mire Murányi elmondta, hogy „az orvosok forradalmi bizottsága tegnap Berde Károly professzorra gondolt, ő lenne a szervezetnek az elnöke. Ő a leghiggadtabb, bölcsebb, keresztényi alapon álló ember”. Ekkor Horváth Boldizsár az immár ötfős kamarai előkészítő bizottság tagjául Berde és Melly professzort, Vilmon Gyulát, Korányi Lászlót és Kovács Ferencet javasolta. Az elnök szavazásra tette fel, s azt a jelenlévők egyhangúlag elfogadták. Az erdélyi gyökerű Berde Károly a pécsi (1930-1940), majd a kolozsvári (1940-1944) orvoskar tanára, aki első világháborús katonaorvosi szolgálatáért vitézi címet kapott ’laborfalvi’ nemesi előneve elé. A háború után Nagyenyeden kezdett praktizálni, de a hatóságok kitiltották Romániából. A második világháborút követően Berdét nem kellett politikai eljárásban tanszékétől megfosztani, az ugyanis Romániában maradt. 1947-ben Budapestre költözött, s tisztelői mentőkötelet nyújtottak számára: a Szabolcs utcai Kórház konzulens orvosa lett. 1971-ben halt meg. Emberi tartásának szép példáját dr. Farádi László, Pécsett végzett, koncentrációs tábort is megjárt zsidó orvos – 1956 után a honvédség orvos-főnöke, majd egészségügyi miniszterhelyettes – örökítette meg önéletrajzában. (Az 1930-as évek legvégén munkaszolgáltra rendelték, ahol orvosi helyett fizikai munkát végeztettek vele, azt is fölöttébb értelmetlenül. Mentora, Ángyán János professzor [6] kérte meg Berdét kiszabadítására, Teljes dékáni díszben autón érkezett a táborhoz – az őrség tábornoknak nézte, s vigyázzt vezényelt –, majd pedig a rá valójában nem jellemző lehengerlő fellépéssel elérte a táborparancsoknál Farádi elbocsátását, akit nyomban magával is vitt. [7] Berde ellenvélemény nélküli jelölése kapcsán elmondhatjuk, hogy 1956 őszén ő, a mindenét elvesztett professzor állt az orvostársadalom informális, kizárólag az erkölcsi és szakmai kiválóságra tekintettel lévő hierarchiájának csúcsán.)

Ideiglenes előkészületek

Az orvoskamara előkészítő bizottsága után a felszámoló bizottság összeállítása következett. Szabó Zoltán mellett László János gyógyszerészt, Palovits Gáborné gyógyszertári középkádert, Török Jolán védőnőt, s a László Kórház jogászát javasolták. Mások viszont azt látták volna helyesnek, ha a bizottság két orvosból, két gyógyszerészből és két középkáderből áll, megint mások – lévén a legkisebb létszámú csoport – megelégedtek volna egyetlen gyógyszerésszel is. Végül az utóbbit egyhangúlag elfogadták. Ezzel kiesett a jogász, de kellett még egy orvos. Általános felkiáltással Ferencz Gábort jelölték, majd megszavazták. Az elnöklő Horay professzor nyugtázta a két bizottság megalakítását, és felkérte Szabó Zoltánt, hogy mielőbb hívja össze a felszámoló bizottságot. Némi közjáték után abban állapodtak meg, hogy Szabó Zoltán, Ferencz Gábor és László János gyógyszerész mellett a két középkáder-tagot majd delegálni fogják. A bizottságok természetesen sohasem ültek össze.

Ezt követően Horay professzor a szakszervezet tudományos szakcsoportjait hozta szóba. E szakcsoportok voltak a kor tudományos társaságai. Megalakításukkor „a régi tudományos társaságokat megszüntették. Mi lett ennek a vége? Az, hogy ezen szakcsoportok valósággal a szakszervezet felügyelete alá kerültek, még a meghívókat is a szakszervezet nyomatta ki részükre, ezzel is szinte cenzúrázták a szakcsoport működését. Én azt hiszem, hogy a szakcsoportok teljesen megszüntethetők, mert hiszen, ha megszűnik a szakszervezet, akkor a szakcsoportok is feleslegesek, majd az egyes szakmák hivatása lesz, hogy megalakítsák tudományos csoportjaikat.” Ferencz Gábor javaslatát, hogy a szakcsoportok vezetőségei mondjanak le, egyúttal tegyenek lépéseket régi tudományos egyesületeik feltámasztására, egyhangúlag fogadták el. Kovács professzor a több mint százéves (még 1837-ben alakult) budapesti Orvosegyesület feltámasztását kívánta, „mert ez egy európai kincs”, a székházát is (a VIII. Szentkirályi utca 21. alatti épületet) vissza kell kapnia.

A jelenlévő orvosokat azonban elsősorban a kamara ügye foglalkoztatta, s erre terelték a szót. Ruzsa Endre professzor szükségesnek tartotta, hogy az orvoskamara előkészítő bizottsága számára az értekezlet iránymutatást adjon. Ennek tekintette ideiglenes kamarai választmány megalakítását, mert mindegyik tag minden alkalommal úgysem tud majd megjelenni, pedig „lesznek majd dolgok, amiket meg kell tárgyalni.” Fontosnak tartotta, hogy az ideiglenes választmány megválasztása „valóban demokratikus alapon történjék, nehogy baráti alapon válasszák meg a választmányt. Legyenek benne egyetemi emberek, legyenek benne a budapesti forradalmi bizottságok vezetői, a budapesti orvosegyetem vezetői, a budapesti orvosegyesületek vezetői. Tehát minden egyes egyesületből delegáljanak tagot, és olyan tagokat, akik valóban dolgoznak is, akik hajlandók eljárni az ügyekben és nemcsak a kapott címeket fogadják el.” Kovács professzor viszont nem látta annak lehetőségét, hogy a közeljövőben a választmány valóban demokratikus módon megválasztható legyen, ezért azt javasolta, hogy a nagy kórházak forradalmi bizottságai, az Egészségügyi Minisztérium és a különböző testületek tagjai delegálják a tagokat. És e testületet ne nevezzék ideiglenes választmánynak, mert az „némileg helytelen lenne”, e testület feladata ugyanis az, hogy munkájában az ötös bizottságra támaszkodjék. Ferencz Gábor egyikükkel sem értett egyet, mivel csak Budapesten több mint 150 egészségügyi intézmény van. Azt tartotta helyesnek, ha a két bizottság együttes ülésén – melyek együttműködését feltétlenül szükségesnek vélte – megneveznék azt a 20-30 főt, „akinek segítségére igényt tartanak”. E vita ezután érdektelen részletkérdések felé vett irányt, aminek féltucatnyi felszólalás után az elnöklő Horay professzor azzal vetett véget, hogy reméli, „az újonnan létrehozandó Orvosi Kamara sok jót fog eredményezni és ezzel el fogjuk feledtetni az elmúlt sötét korszakot.”

Apparátustagok jövője

Szabó Zoltán újabb problémát vetett fel: a szakszervezet apparátusában dolgozók sorsát. Kérte a bizottságot, hogy foglalkozzon e problémával, és segítse azokat, akik vissza akarnak térni a szakmába. Ferencz Gábor egyhónapos felmondási idővel mindegyikük elküldését javasolta, „ezután majd eldöntjük, hogy kit kívánunk megtartani és kivel mi történjék.” Kovács professzor tudomása szerint „az apparátusban sok dolgozó van, aki megérdemli, hogy a továbbiakban is foglalkozzunk vele”, majd újabb bizottság felállítását javasolta. Ennek feladata az lenne, hogy „az itteni szakszervezeti forradalmi bizottsággal együttműködve minden dolgozó munkáját felülvizsgálja és velük kapcsolatban döntést hozzon.” Czetli István – mivel „Állás és kenyérkérdésről van szó” – szerette volna elérni, hogy a bizottság ünnepélyesen kijelentse: „sem bosszúállás, sem retorzió, sem önkényeskedés nem vezet bennünket. Kit tartunk alkalmasnak az elhelyezésre, kit bocsássunk el, azt a felszámoló bizottság dönti el. Amíg adni nem tudunk, nem veszünk el semmit. Mindenki felel azért, amit vétett. Minden bosszú és elégtételadás nélkül végezzük a munkánkat. Legalább egy hónapra biztosítsuk a fizetést.” Dr. Rex-Kiss Béla szerint akit lehet, más munkakörben kell foglalkoztatni.

Ekkor egy név szerint ismeretlen felszólaló kijelentette, hogy „Semmiképpen nem hagyjuk érvényesülni azt, hogy a szakszervezetben dolgozóknak en bloc felmondjanak”, mire egy másik, szintén ismeretlen azzal vágott vissza, hogy az intézeti dolgozókat – az adjunktusok kivételével – az intézmény vezetője alkalmazza, aki a Forradalmi Tanács javaslatára bárkit kétheti felmondási idővel szabályszerűen eltávolíthat, és „az ő feladata, hogy el tud-e helyezkedni, vagy sem.” Ezzel arra utalt, hogy a szakszervezeti apparátus egészének Ferencz Gábor által ajánlott elbocsátása nem csupán törvényes, hanem az egyhónapos felmondási idő miatt még nagylelkűnek is számít.

Félbeszakadt döntés

Mikor már úgy látszott, hogy a vita nyugvópontra jutott, azt az alapoktól újrakezdték. Dr. Réthy Lajos azt a kérdést tette fel, hogy a „jelenlévők jogosultnak érzik-e magukat a szakszervezet végleges felszámolására? Az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének rengeteg tagja van, mi dönthetünk mindenki nevében?” Az ülésen nagyon aktív Kiss Ferenc professzor válaszolt: az ötös bizottság feladata a kamara előkészítése, aminek során azt a kérdést is fel kell tenni, hogy kamara legyen vagy nem, s lehetőséget kell találni, hogy erről mindenki nyilatkozhasson, „az ország minden orvosát meg kell kérdezni, hogy kamarai formát akar-e, vagy sem. Lehetséges, hogy a szakszervezet mellett döntenek egyesek, de nem a jelenlegi formában való vitellel. Abban a formában, mint eddig volt, nem tartjuk megengedhetőnek. Ezt a szakszervezetet feltétlenül fel kell számolni.” A három és fél évet börtönben volt kommunista, dr. Tariska István [8] azon az állásponton volt, hogy az „itt elhangzottakat, mint irányelveket kell tekintenünk, és nem lehet végleges országos javaslatoknak venni. A szakszervezetet 12 éves működéséért komoly kritika illeti. A kritika súlya más és más jellegű lesz 1945-49-ig, és más jellegű a további években. 1945-49 években előkészítette az önmaga has-felmetszését. Különbséget kell tudni tenni, amit az orvosok maguktól csináltak, és aközött, amit kényszerből csináltak. A szakszervezet működése elején igen is volt véleménynyilvánítás, de mindazoknak következményei is voltak.” A szakszervezet történetének két részre osztása jellemzően a „sajátjai” által meghurcolt kommunista álláspontja volt. A szakszervezetet szerinte is fel kell számolni, de ez a felszámolás sokkal inkább szétbontás. „A kamara újjáalakítása és előkészítése – mondotta – a legszorosabb koordinálás alapján történjék. A szabályos demokratizmus betartása mellett országos méretekben figyelembe kell venni az egészségügyi dolgozók véleményét, alulról felfelé történő választás alapján. Ez feltétlenül szükséges, mert mi itt ezen a szűkkörű értekezleten nem dönthetünk 13 ezer nevében. Nem szabad összekeverni a szakmai problémát a politikai problémával.”

Ezzel az ülés napirendjének végére értek, bár volt, aki még folytatta volna. Egy ismeretlen felvetette, hogy a „SZOT hatáskörébe tartozó társadalombiztosítási rendszer nem állja meg a helyét. Ezt a kérdést is revízió alá kell vennünk”, mire Ferencz Gábor elismerte, hogy a „társadalombiztosítás jelenlegi rendszere rossz”, de majd „fokozatosan el fogunk jutni ennek a kérdésnek a rendezéséhez is.”

Az ülés itt véget ért. Másnap, november 4-én azonban mindaz, amiben megállapodtak, érvényét vesztette és nagyon távoli múlt lett.

Németh György

Lábjegyzetek

[1] Kiss Ferenc (1889-1966) anatómus, 1929-től a szegedi, 1934-tól a budapesti orvoskar anatómus-professzora. A paraszti származású, mélyen vallásos professzor évtizedeken át a Keresztyén Testvér Gyülekezet nevű gyülekezet vezetője volt.   [vissza]

[2] Az 1896-ban született Semsey Zoltán apja, Semsey Aladár 1922 és 1938 között az akkor még önálló Újpest város polgármestere (e tisztséget a város történetében ő töltötte be a leghosszabb ideig), maga az újonnan létrehozott Árpád Kórház első szülészeti-nőgyógyászati osztályának főorvosa (1934-1946). További kutatást igényel, hogy megbízatása miért ért véget 1946-ban, s miért szólalt fel mégis régi címét használva. Jelenléte az ülésen mindenképpen tekintélyét bizonyítja. Utóda a nála 10 évvel fiatalabb dr. Lóránd Sándor, aki 1946 és 1969 között vezette az osztályt, s az 1950-es, 1960-as évek nemzetközi szinten is jegyzett orvosa volt.   [vissza]

[3] Kovács Ferenc (1907-1977) 1954-től az István Kórház igazgatóhelyettese. 1957-től a László Kórház idegosztályának osztályvezető főorvosa.   [vissza]

[4] Dr. Horay Gusztáv (1893-1968) ekkor a budapesti orvoskar I. számú Szemklinikájának 1951-ben nyugdíjazott igazgatója. Már 1939-ben pályázott erre az állásra, de akkor első helyen Imre Józsefet (aki a tanszéket elnyeri; Horay majd az ő utóda lesz), a másodikon Kettesy Aladárt (a debreceni orvoskar professzora) jelölték. Horay az Állami Szemkórház igazgatója, amikor Imre halála miatt 1946. január 12-én a kar meghívja. (Pályázat helyett a meghívás eszközével akkor élnek, ha a jelölt minden vonatkozásban toronymagasan kiemelkedik a lehetséges pályázók közül.) Kinevezését a vallás- és közoktatási miniszter az 1946. május 8-i kormányülésre terjesztette be (109/32.), ám azt június 7-én visszavonta (114/58.). Július 2-án újból előterjesztette, de Nónay Tibor kinevezésével együtt (120/58. és 120/59. előterjesztés): Horayt az I. számú Szemészeti Tanszékre, Nónayt az újonnan létrehozott II. számúra. Mivel állásaik elfoglalása során problémák merültek fel, az október 11-i kormányülésen a miniszterelnökségi államtitkár bejelentést tesz „az Orvostudományi Egyetemnek a minisztertanács kinevezési határozatától eltérő intézkedéséről” (143/5.).

Horayt 1951-ben nyilas párttagsággal vádolták, hogy így csináljanak helyet a politika által preferált, szegedi szemészprofesszor Radnót Magdának, aki három évtizeden át vezette a Szemklinikát (1951-1981). Horay – kilátástalannak tartva az igazáért való harcot – engedett a nyomásnak, és nyugdíjazását kérte, amit a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1951. január 22-én elfogadott. (Szabó László: A budapesti Orvoskar története (1920) 1935-1969. PhD-értekezés, 2005) A valódi döntés azonban szűk két héttel korábban megszületett. MDP Központi Vezetőség Titkársága január 11-i ülésén tárgyalt káderjavaslatok között szerepelt Radnót Magda és Horay Gusztáv neve is.

Horay Gusztávot 1956 őszén ötödmagával – Horányi Béla, Klimkó Dezső, Melly József és Zinner Nándor professzorokkal egyetemben – rehabilitálták. Tanszékét azonban csak Melly József kapta vissza, mivel az elhalálozás miatt megürült.   [vissza]

[5] A gyógyszerészeknek – az orvosokkal ellentétben – sosem volt kamarájuk, de annak óhaja már a századforduló előtt megfogalmazódott, létrehozására többször próbálták rávenni a politikát, legfeljebb azonban a határozott ígéretig jutottak.   [vissza]

[6] Ángyán János (1886-1969) belgyógyász, 1923-1959 között a pécsi orvoskar professzora.   [vissza]

[7] Farádi László: Diagnózis az életemről. Gondolat, 1983. 427.l.   [vissza]

[8] Tariska István (1915-1989), elme- és ideggyógyász, Sánta Kálmán tanítványa. 1950-től az Angyalföldi Elmegyógyintézet igazgatóhelyettes-főorvosa, 1951-ben koholt vádak alapján letartoztatták és elítélték, 1954-ben rehabilitálták. 1969-ben az Orvostovábbképző Intézet neurológiai tanszékének vezetőjeként egyetemi tanári kinevezést kapott, emellett az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet főigazgatója.   [vissza]