Tisztelgés a 2004-ben állított egyetemi emléktábla előtt

Hát, ezt is megértük! Nem hittem volna, mert olyan szépen kezdődött az 1956-os forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos megemlékezés a Semmelweis Egyetemen. A korábbi évekhez képest aránylag sokan voltunk, a hallgatók is szép számba megjelentek.

A mártír Tóth Ilona mellszobránál a Hallgatói Önkormányzat szónoka elgondolkoztató és meghatóan szép beszédet tartott, a belső klinikai kertben található emléktáblánál megtörtént a szokásos koszorúzás, a NET-ben az érdeklődők számára vetített film megrázó volt. Különösen azok számára, akik annak idején maguk is átélték a filmen látottakat. Nem kívánom sem az összes egyetemi, sem a többi számos rendezvényt felsorolni, amely a mentők, ápolónők, orvosok és hallgatók helytállásával, hősies erőfeszítésével foglalkozott. Joggal gondolhattuk, hogy emlékezetes gyönyörű egyetemen kívüli rendezvényeken is részt vehetünk, talán olyanokon, mint amilyenek1898-ban, a 48-49-es szabadságharc 50. évfordulóján voltak. Azt megörökítették az egykori fényképfelvételek és beszédek. Valaha azt tartották a magyarokról, hogy temetni és ünnepelni mi tudunk a legszebben a világon. Sajnos, már ünnepelni sem tudunk. Ami 2006. október 23-án történt csak egy szóval jellemezhető: szégyen, szégyen, százszorosan is csak szégyen.

De hogyan is jutottunk idáig mára? Mi veszett el életünkből és miért? Mindez magyar sorstragédia, amely ellen semmit sem tehetünk, vagy magunk is aktív előmozdítói voltunk vagy vagyunk mindannak, amely ellen minden tisztességes magyar ember zsigeri tiltakozást érez?

Szent fogadalmak

Régóta foglalkoztat, hogy mi az oka annak, hogy egyetemünk március 15-i megemlékezésein alig vesznek részt a hallgatók. Ugyanaz a korosztály van rendszeresen jelen, amelynek tagjai az 56-os megemlékezéseken is megjelennek. Többször írtam keserű hangú nyílt leveleket a Hallgatói Önkormányzatnak címezve az Orvosegyetem c. újságba, hogy miért az öregek ünnepe március 15-e, s igaz-e, hogy tényleg nem jelent ez ma már semmit sem egyetemünk ifjúságának. Süket fülekre találtam korábban, senki sem reagált kesergéseimre.

Úgy vélem, hogy az elsődleges ok az elmúlt 60 évben keresendő. A viselkedési formák bevésődése tudatunkba a családi környezetben kezdődik, s majd az iskolában folytatódik. Én a Jászságból származom. A jászok mindenekfeletti szabadságszeretete közismert. Sohasem voltak jobbágyok, ők közvetlenül a mindenkori királyt szolgálták. I. Lipót császár elzálogosította, majd eladta a Jászságot a Német Lovagrendnek 500 000 forintért. Jász elődeim ezt nem tűrhették, és 1745-ben óriási kölcsönök felvételével 567 000 rajnai forintokért kiváltották saját magukat a szolgaságból. Ez volt a híres redemptio, amely példa nélküli az európai történelemben. Ezt a történetet mesélte nekem nagyanyám számtalanszor el, akinek dédszülei maguk is részesei voltak a redemptionak. Mire 1935-ben beírattak az első elemibe, már volt véleményem a szabadságról, a szülőföldhöz való ragaszkodásról. Az iskolában nem írni-olvasni tanultunk először Baráth Jolán első tanító néninktől, hanem a magyar hiszekegy elsajátítása volt az első feladatunk. Ez az állítólag irredenta 4 sor miről szól? Isten, haza, igazság, feltámadás, amelyekben lehet, sőt kell is hinni. Ezt 1945-ig, tehát 10 éven át naponta egyszer elmondtuk az iskolában. Ma is eleven bennem a kép, amint 1944 márciusában golyószórókkal felszerelt oldalkocsis motorkerékpárokon bevonultak Jászberénybe a német csapatok. Mi éppen az iskola tornakertjébe voltunk, s tanárunk csak ennyit mondott: „Véssétek emlékezetetekbe ezt a képet, most veszik el hosszú időre a magyar szabadság!” A haza, a nemzet, szent fogalmak voltak számunkra, s természetes volt mindezek alapján, hogy gimnáziumi osztályunkból senki sem hagyta el szülőföldjét, de az is egyértelmű volt, hogy a nemzet nagy ünnepeit méltó módon kell megünnepelnünk.

Tóth Ilona szobra a NET előtt

Magyar azonosságtudat

Ezért vagyok megdöbbenve, amikor azt hallom, hogy el lehet menni innen, nem kell feltétlenül itt élni. Erről két nagy magyar gondolkodó 1-1 mondata jut eszembe. Az egyik „Idegen földre ne siess, ha hazádban megélhetsz”. S aki ennek az ellenkezőjére biztat, arra Tamási Áron megállapítása vonatkozik: „Aki embernek hitvány, az magyarnak is alkalmatlan”. Visszatérve az eredeti kérdéshez, hogy miért nem érdeklik egyetemi ifjúságunk jelentékeny részét a nemzeti ünnepek? Azért, mert mind a családi, mind az iskolai nevelésből hiányzik mindaz, amit az én nemzedékem még szerencsésen megkapott.

Mára lassan megszűnik a magyar azonosságtudat, amelynek összes gazdasági, morális, társadalmi és számtalan más következménye ma már a szemünk előtt zajlik. Mindennek csak egy rövid illusztrációja: Az ún. rendszerváltás óta a külföldi vállalatok kb. 150 milliárd dollárt ruháztak be Magyarországon, 550 milliárd dollár profitra tettek szert, és kb. 400-450 milliárd dollárt vittek ki az országból. Európában mi tartjuk az abszolút rekordot: nálunk a legkisebb az állami részesedés a nemzeti összvagyonból, miközben a külföldi tartozásunk 1989-hez képest a többszörösére növekedett, és ez a tendencia még tovább folytatódik. Tehát takarékoskodjon az ország, a költségvetésből az oktatásra, az egészségügyre, a közszolgáltatásokra, a kultúrára és a kutatásra jutó hányad egyre kisebb, miközben a kormányzati kommunikációra jóval többet költenek. Nem véletlen ezek után, hogy a Semmelweis Egyetem rektora kénytelen egy körlevélben tájékoztatni az egyetem alkalmazottjait a több mint drámai helyzetről.

Gólyavári vita

De térjünk vissza az 1956-os forradalom és szabadságharc egészségügyi vetületéhez. Mint ismeretes, 1956. október 23-án este a Petőfi Kör keretében az ELTE Természettudományi Karán a Gólyavárban tartottuk az egészségügy lehetetlen helyzetét elemző vitát. Egy héttel korábban az akkori orvos-egészségügyi szakszervezet kibővített elnökségi ülésén foglalkozott az egészségügy legégetőbb problémáival, amelyről a Népszava éppen október 23-i számában számolt be. Csak két rövid idézet az akkori határozatból: „nem kielégítő a meglévő egészségügyi intézmények korszerűsítése, karbantartása és felszereltsége.” vagy „A közegészségügy fejlesztésére hozott szervezési intézkedések, kellő anyagiak híján és a meg nem felelő szemlélet következtében, nem hoztak lényeges javulást. Az a körülmény, hogy nem biztosítottuk kielégítően a tudományos munka, az orvostudományi egyetemek szükségleteit, anyagi feltételeit, komoly mértékben veszélyezteti a nagy múltú, nemzetközi viszonylatban is elismert magyar orvostudomány jövőjét”. Ugyanezeket a kérdéseket vitattuk a Gólyavárban, kiegészítve néhány személyeskedő felszólalással – ez is jól ismert, ha vaj van a fejeden, legjobb, ha támadásba lendülsz. Tehát az egészségügy problémái már 51 évvel ezelőtt is ismeretesek voltak, s már akkor is a fejetlenség és a kapkodás volt a jellemző.

Visszaköszön a múlt? A problémák jóval korábbról származnak. 1875. november 5-én Tisza Kálmán miniszterelnök és belügyminiszter nyújtotta be a képviselőházban a közegészségügy rendezéséről szóló törvényjavaslatot, amelynek előadója Gulner Gyula volt, aki többek között az alábbi megállapítást tette. „Ha van törvényjavaslat, amelyre mondhatom, hogy azt a szükségesség indokolja, úgy bizonyára ez a törvényjavaslat az: mert csak egy tekintet elmaradott közegészségügyi viszonyainkra, csak egy futó visszapillantás népesedési kedvezőtlen viszonyainkra, mindenkit meggyőzhet arról, hogy e téren törvényhozásilag mielőbb tenni kell, tenni szükséges”. Tehát már több mint 130 éve felmérték, hogy változtatás, reform kell. De akkor még tudták, hogy egy sikeres reform nem az anyagi erők nagymértékű kivonását igényli, hanem annak éppen a fordítottját. De hát változnak az idők. Tizennyolc évvel a remélt pozitív társadalmi, gazdasági változások helyett egyre inkább az átláthatatlan bizonytalanság és káosz örvénylik körülöttünk. A Petőfi Kör egészségügyi vitáját nem tudtuk befejezni. Kitört a forradalom. Az eseményeket mindenki jól ismeri.

Amikor a hitleri Németország és Sztálin Szovjetuniója felosztották egymás között Lengyelországot, anyai nagyanyámtól hallottam, hogy mit énekeltek a lengyelek évszázadokon át: „Szent oltáridnál térdre hullva kérünk, Szabad hazánkat ó add vissza nékünk” Ezt én ma egy sorral még kiegészíteném: S a hamis prófétáktól óvd meg Uram népünk.

Hittel dolgozni

A fentiekben felvázolt kép eléggé sötét a jelenre és talán a jövőre vonatkozóan is. Szerintem újból kell kezdeni az építkezést. Nem a nagy szavak ideje van ma itt, hanem a mindennapi szívós és kitartó munkáé. De ki és hol kezdje el ezt? Nemzeti összefogás kell, a nemzet önazonosulás-tudatának a visszaállítása! A kulcs a mindenkori ifjúság kezében van. Ma is. Az előttünk járó nemzedék mindig azt mondta az utánuk jövőkről, hogy ez már nem olyan, mint amilyenek mi voltunk. Mégis, amikor eljön az idő, a kárhoztatott ifjabbak tudják, hogy hol a helyük, és mi a dolguk. Többek között ezért maradt fenn nemzetünk több mint 1100 év óta ebben a hazában. Mi is tudtuk, hogy mi a dolgunk 1956-ban, s az utánunk jövők is tudták ugyanezt mindenkor, például a rendszerváltás előtti március 15-i ünnepségekkel kapcsolatos tüntetések során, amelyektől a hatalom betegesen rettegett. Valami hasonlóságot vélek látni az akkori idők és a mostaniak között. Tüntetni persze mindig könnyebb, mint minden nap keményen és kitartóan dolgozni, és szívósan rendületlenül biztatni mindenkit környezetünkben, hogy nem adhatjuk fel. Nem adhatjuk fel, ez 1956 üzenete a mának!

Hetvennyolc éves vagyok, már nagyon kevés van hátra az életemből. Amit tehetségem, erőm és képességem és nem utolsó sorban hitem lehetővé tett, igyekeztem megtenni családomért, egyetemünkért, nemzetünkért. Ez nem volt sok, de legalább 1-2 téglát én is tettem a közös nagy épület falaiba. Négy unokám van, 4 és 20 év közöttiek. Mindegyik megteszi azt, amit tőlük elvárhatunk. Koruknak megfelelő mértékben tudják, hogy mi a haza, mit jelent magyarnak lenni, miért kell szorgalmasan és hittel dolgozni, és miért kell embertársainkat szeretni. Az utóbbi időben valahogy változott fiatalságunk érdeklődése is a közügyek iránt. Ahogy járok-kelek különböző helyeken, mindenfelé meggyőződők róla, hogy unokáim nem kivételek, hanem lassan ez lesz a döntő többség ebben az országban. Ezért vagyok minden nehézség ellenére optimista a jövőt illetőleg. Csak a célok megvalósításáért való kemény, következetes és kitartó munkát kell mindennapjaink fő feladatává tennünk.

Üzenem a döntő többségnek Arany János szavaival fiának írt soraiból:

„Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ.”

A többieknek, de természetesen magunknak is szeretném figyelmükbe ajánlani Wass Albert szavait:

„És üzenem mindenkinek, testvérnek, rokonnak
idegennek, gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz, és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak,
vigyázzatok és imádkozzatok,
valahol fönt, a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad, és csak a kő marad,
a kő marad.”

Dr. Somogyi János ny. egyetemi tanár