Őszintén szólva, nagy a kísértés, hogy kikukucskáljak magam alól e publicisztikában, és bevalljam, biggyedni kezd a mosolyom. Ilyen helyzetekben elég jól be szokott válni, ha módjával hallgatok hírműsorokat, zömében klasszikusokat fogyasztok írásban és akusztikusan, többet mozgok, mint szokásosan és gyermektársaságot keresek. Ezek a fogások ideig-óráig átsegítenek a borongós napokon. No meg az a tudat, hogy a világnak szüksége van rám, ha nem is annyira, amennyire nekem rá. Elárulom, borongásom fő oka: hogy ez állítás viszonosságában kezd meginogni a hitem. Az már régen evidencia, hogy a természetnek nincs szüksége emberre, megvan nélküle. Az ám, de gondoljunk bele, milyen világ lenne ember hiányában? Az elemek kiszámítható léte intellektuális mező nélkül… Köröskörül a sok okozat, miközben az okok megfejtetlen kajánsággal lapulnának a jelenségek mögött. Minden önmagáért, a puszta létért. Az állatsereg nem szenvedne szűkséget, sőt. Nem volna annyi tájfun, cunami és savas eső… Édenszerű összhangban lenne a természet önmagával. Hogy úgy mondjam, tökéletes célszerűség, a tisztán tobzódó rendszer – önmagáért. Igen, de ez a cél hiánya, kivéve, ha a lét a cél, vagyis a cél maga a lét. Nos, képes lennék efféle sötétedő gondolatokat dajkálni, ha nem lett volna a közelmúltban néhány olyan esemény, amely üstökön ragadva rántott ki a képletes víz alól. Legfőképpen az a cselekvésbe fordult szándék vidámított és táplálta vissza erőmet, amit a Semmelweis Egyetemi Kulturális Napok eseményei során tapasztaltam meg. No, nem a lábtaposó tömegről beszélek, amit egy-egy rendezvényen tapasztalni lehetett volna, mert mi tagadás, az nem volt. Ellenben azt éltem át, hogy a napi rutin, ha úgy tetszik, a hétköznapi malomkerék, mint természeti vegetáció, kitermeli a művészet iránti igényt. Még akkor is, ha jó nagy kő nyomja, mint azt a bizonyos növő pálmát ott alant. Későbbi lapszámunk ad helyet e lezajlott rendezvénysorozat bő ismertetésének. E helyen csak köszönő mosolyt és szavakat küldök a szervezőknek, résztvevőknek. Köszönöm minden stresszüket, izgalmukat és izzadó tenyerüket, azt a nagy lelki, szellemi és fizikai munkát, amivel ezt az ajándékot készítették nekünk. Az utolsó napi jótékonysági gálaesten alig ismertem rá a helyszínre, a jó öreg NET díszteremre. Igazi díszben volt. Csak úgy, mint a fellépők, a művészet – gyógyítónak is készülő – apostoljelöltjei. Napok óta az a mese jár bennem, ami arról szól, hogy a szél fogadásból le akarja fújni a vándorlegényről a kabátot. De akárhogy erőlködik, zúg, süvít, nem sikerül neki. Akkor fogja magát a Nap, kidugja fejét az orkánfakasztó felhő mögül, felszárítja a tócsákat, szelíd sugaraival küldi a meleget a Földre. A vándorlegény először csak kigombolja, de aztán egyszerre leveti kabátját.

Most még a szél próbálkozik velünk, pedig a Nap ott bújócskázik, előbb-utóbb ki fogja dugni az orrát, csak ki kell várni.

Tolnai Kata