Virágfolyosó: képletes út élet felől a halálba az a virágösvény, amit a búcsúzók készítettek a Fiumei úti sírkert zsúfolásig telt ravatalozójában a bejárati ajtótól a ravatalig. A virág nyelvén próbáltak üzenni az itt maradók annak, aki fizikai testében már odaát, de emlékekben, nyomaiban még nagyon köztünk. Nem a hamvakat őrző urnának van köze ahhoz a személyhez, akit búcsúztatni jöttünk január 30-án, hanem azoknak az embereknek, akik kísérik erre az utolsó földi útjára Juhász-Nagy Sándort. A szertartás az itt maradóknak szól, hogy segítsen valamelyest elfogadni az elfogadhatatlant, megérteni az érthetetlent: nincs, aki volt, de mégis köztünk van, aki már nincs. Illetve, hogy van, de másképp, mint mi, búcsúzók. Létének nyomai, munkái, emberi gesztusai, gondolatai, kedvenc tárgyai még őt idézik. Kegyetlen törvény, hogy az ostoba tárgyak túlélik az embert: vigyorogva néznek vissza a rájuk meredőre, aki őt keresi, azt a személyt, akinek kéznyoma még rajta. De mit ér a pohár víz, ha nincs már, akinek szomját oltsa? Ilyenkor rohan elő segíteni az emlék, idefut hozzánk, meglebbent, egy pillanatra elhiteti, nincs hiány, itt van ő köztünk, csak éppen elment egy időre, mert dolga akadt.

Az „Apáink jönnek velünk szemben” című egyetemi professzorokat bemutató film- és könyvsorozat újabb négy kötetének decemberi bemutatóján személyesen nem tudott jelen lenni a már nagyon beteg professzor, de munkatársa által elküldte gondolatait:

„Kedves Megjelentek!

Régi tapasztalat, hogy a közvetett módon érvényesülő igazságok hatékonysága többnyire nagyobb, mint a közvetlenül kimondottaké. Ennek a kis könyvnek, amely életpályámat összegzi két vezérmotívuma van: a tudományos kutatás iránti szeretet és a fiatal tudósgeneráció, a tanítványok iránti szeretet. A szeretetre és nem a szakértelemre helyezem a hangsúlyt. Mindehhez járul a családom iránti mélységes ragaszkodás és a barátaim, munkatársaim iránti szeretet.

Az életem, mint legtöbb más emberé bővelkedett kudarcokban és voltak sikereim is. Nem az én feladatom, hogy ezek mérlegét megvonjam. Azt azonban bízvást állíthatom, hogy egész életemben végigkísért a jóakaratú emberek szeretete, tanítványaim ragaszkodása.

Budapest, 2006. december 18.

Juhász-Nagy Sándor”

Szavai visszacsengtek a ravatalozóban, és hirtelen egy lépéssel közelebb jutottam az élet céljának megértéséhez. Nem elég okosnak, lelkiismeretesnek, következetes, kiváló szakembernek lenni. Jónak is kell lenni, és emberszeretőnek, amíg itt vagyunk ebben világban. Ő minden titkot tudott, és itt is hagyta nekünk. A többi már rajtunk múlik…

Tolnai Kata