Heidelbergi látkép

Kedves Blogom!

Második hónapja már, hogy itt vagyok; az ötöde már le is telt. Azt hiszem, mostanára megszoktam itt. Ösztöndíjasként aranyéletem van. Dolgoztatnak a klinikán, de azért… megoldják nélkülem is, és egy szót se szólnak. Mindent elmagyaráznak, a kérdésre válaszolnak, kollégaként kezelnek, és minden nap ebéddel vendégelnek meg. Legtöbbször értelmes feladatokat bíznak rám, viszont olyankor nem hagynak magamra, nem engednek nagyot hibázni.

Heidelberg, Baden-Württemberg, Dél-Németország. Errefelé rendes emberek élnek, akik nem utálnak ki, mert nem vagyok német. Kiváltképp, mert gyakran „ők” sem azok, hanem például törökök, lengyelek, vagy kínaiak. Mindazonáltal eddig nem lettem a német asztaltársaságok oszlopos tagja. Valószínűleg szerény, félénk, szótlan fiúnak tartanak (ami egyébként igaz is), és nem erőltetik a beszélgetést. Pedig én csak a fonalat nem lelem, na meg egy kicsit lassan szülök meg egy-egy mondatot. Angolul egyébként elég jól el lehet csevegni velük. Mindjárt lassabban jönnek a gondolataik, rövidebbek a mondatok, és kevésbé színes szóvirágok kerülnek elő. Németül pedig főleg a nem németekkel érdemes próbálkozni – persze lehet, hogy kevésbé szerencsés például egy olasztól a helyes kiejtést ellesni.

Egy igazi világváros ez. Talán nincs is olyan ország a Földön, amelynek legalább egy fia ne lenne épp Heidelbergben. Ha nem jutottam volna el ide, talán sosem ismerem meg a grúz rezidensképzés filozófiáját, az angol szavak helyes, „manncseszteri” kiejtését, vagy hogy a Kisvakond csehül „Krtcsk”, vagy legalábbis valami hasonló. Sorra dőlnek meg a sztereotípiáim; úgy egyszerűbb volt, így színesebb. Találkoztam jéghideg olasszal, németül beszélgettem egy franciával, táncoltam egy szép angol lánnyal, a nyelviskolából hazafelé jövet pedig egy izraeli-lengyel lányka fejtegette, hogy igazán lehetnének a németek legalább egy picit büszkék a hazájukra, a német mivoltukra.

Németórára járok, ahol nagyon jó a hangulat. A tanárnő romantikus alkat és minden jel szerint álomvilágban él. Mi pedig minden órán szerelmes dalok szövegét szótárazzuk, aztán házifogalmazást írunk az élethosszig tartó lángolás titkáról, vagy a villámrománcok lélektanáról. De gyakran hallunk tőle a német történelemről is. Fajlagosan sokat tanulunk például a második világháborús belső ellenállóikról, vagy a század eleji „másként gondolkodó” értelmiségük elkeseredett próbálkozásairól…

Sokat ülök az internet előtt. Minden nap elolvasom, mi hír otthon. Talán még tájékozottabb vagyok, mint amikor Pesten éltem. De véleményt, azt nem fogalmazok meg. A nem magyarokat nem érdekelné, a magyarokkal meg ilyesmiről ritkán beszélünk csak. Leginkább soha; fogalmam sincs igazából, kivel értenék egyet, és kivel nem. Talán mindannyian úgy gondoljuk, túl kevesen vagyunk itt ahhoz, hogy ilyesmiken összevesszünk.

Apropó, magyarok! Egész komoly populáció él ám itt kint. Állítólag a városban és környékén több száz hazánkfia tanul vagy keresi kenyerét. Hamarosan összegyűlünk majd egy nagy, közös vacsorára – ez a terv. Mi orvostanhallgatók (és „ex-orvostanhallgatók”) pedig külön is gyakran találkozunk. Jó egy kicsit úgy beszélgetni, hogy mindent értek, és ilyenkor kicsit bonyolultabb gondolatok megfogalmazásával is lehet próbálkozni. Aztán egy óra múlva megint kínlódhatok németül… Talán azért valamit haladtam amióta itt vagyok – persze, nem eleget. De azért tényleg minden rendben; mondom, aranyéletem van itt!

Üdv: B.