Nem is az a nagy teher, hogy kéthetente bevezetőt kell publikálnom az újságban, hanem az, hogy a legkülönbözőbb témákról úgy kell írnom, mintha értenék hozzá. De most aztán igazán bajban vagyok. A természettudományok mindig is boldogan virultak nélkülem. Eredményeiket élvezem és használom, de például a mai napig nem értem, miért akar víz lenni két hidrogén és egy oxigénatom, amikor találkoznak, miért nem jó nekik úgy maradni, ahogy voltak?

Szóval ilyenkor, amikor már kétségbeesés kezd rámtörni a határidő miatt, meg hogy ne kelljen az írásban dadogni, Hamvas Bélához nyúlok. Úgy tartom, amiről ő nem írt, arról nem is érdemes gondolkodni. Kivéve persze azokat a dolgokat, amik azóta születtek. Kíváncsi vagyok, vajon hogyan használná, ha használna például mobiltelefont és számítógépet?

„Tudomány és szcientifizmus
A szcientifizmus dogmatikus világnézet.
A tudomány dinamikus (dialektikus, történeti) erőfeszítés.
A szcientifizmus a hatalmi ösztön diabolikus technokráciáját akarja megvalósítani.
A tudomány ihlete az életről való szakrális gondoskodás.
A szcientifizmus civilizáció. A tudomány kultúra (kultusz).
A szcintifizmus politikai fogalom. A tudomány üdvtörténeti fogalom.
A tudomány nem szcientifista.
A tudományt az evangélium szelleme teremtette azért, hogy az ember szellemének hatalmával az anyagi világot megváltsa.”

(Az idézet az Unicornis / Bolond, aki nem az örök életre rendezkedik be című fejezetből való.)

A gondolkodó ember is majdnem azt teszi az elmélet síkján, mint a tudós a gyakorlatban: belefürkész, belekíváncsiskodik az evidensbe, megkérdezi, hogy miért, és miért úgy történik, ami zajlik. Meg akarja érteni a dolgok működését, s a természetnek feltett kérdéseire minden áron választ csihol. A tudós e válaszok megszerzéséhez nem csak a fejét, hanem a technika gazdag arzenálját is felhasználja, majd egzakt bizonyítékokkal támasztja alá, amit talál. Egyre közelebb jut a lényeghez, már-már azt hiszi, fülön csípi az igazságot. Elégülten faggatja a vízcsepp minden alkotóelemét, és ő, a természettudós, úgy érzi, végre megfejtette a tenger titkát. Miközben nyilvánvaló, hogy csepp és tenger – habár azonos alkotórészekből állnak –, minőségük teljesen különböző.

És megint Hamvas szavai: „úgy tapasztaltam, hogy munkámat akkor érzem kielégítően eredményesnek, ha az összedűlt világban összekeveredett elemeket egymástól ismét el tudom választani és rendbe tudom rakni, megformálni és az eredeti tisztaságot helyre tudom állítani. (…) Így jutottam el ahhoz a gondolathoz, hogy az elemek eredeti viszonyát magamban megvalósítani megkíséreljem. Ezt neveztem el azzal a nagyszerű kölcsönszóval, hogy: alapállás. (…) Az alapállás helyreállítása egyszerre folyik az emberben, a társadalomban, a fizikai és a kémiai világban, a gazdaságban, a mathematikában, a gondolkodásban. A középpont azonban az ember. Centroverzio. Belőle indul ki az új teremtés. Ahol eredményt érek el, azt a másik is felhasználhatja és használja is. Sok úton, egyszerre megyünk.”

Tolnai Kata