Donáth Tibor

Haladni kell a korral – vallja a Pro Universitate díjjal szeptemberben kitüntetett dr. Donáth Tibor professor emeritus. Éppoly kíváncsi az újdonságokra, mint ifjúkorában. Folyton elfoglalt: oktat, kutat, publikál, lapunk szerkesztőbizottságát vezeti, úgy is mondhatnánk, több szólamban éli az életét. Írásunkkal a most nyolcvanéves professzort köszöntjük.

– Mindig az volt a mániám, hogy az embernek mindent magának kell megtanulnia. Gyerekkoromban talán csak fél évig jártam zongoratanárhoz, aztán önállóan fejlesztettem a játékomat. Így voltam ezzel a tudományos életben is: kerestem valami újat, s minden támasz nélkül, buldog módjára kiképeztem magam, aztán produkáltam valamit. Ilyenformán haraptam rá az exfoliativ citológiára is, senki sem tudta, hogy mi az – ez még az ötvenes években történt. Mindig a kezdet az egésznek a meghatározója, ha az emberben nincsenek meg a termékeny magvak, akkor hiába telik az idő, nem történik semmi átütő dolog. Negyvenéves korban ez már nem bontakozik ki, ha az emberben nincs vágy a tanulásra, megismerésre.

Szökés Kárpátaljáról

– Menjünk vissza a kezdetekhez. Miért döntött éppen az orvosi pálya mellett, hiszen az édesapja ügyvéd volt?

– Én is szimpatizáltam a jogi pályával. De 1944-ben olyan helyzet volt, ami nem kedvezett ennek a hivatásnak. Akkor érettségiztem, 17 és félévesen – apám keresztül vitte, hogy novemberi születésű lévén, hamarabb kezdjem az elemit. Föl is vettek a jogi karra, noha akkoriban a kirekesztettek közé tartoztam. Mégsem tanultam jogásznak, mert mikor ’45 februárjában visszatértem a munkaszolgálatból, már tudtam: orvos leszek. Átformálta meggyőződésemet a látott világégés, a szenvedés és a szökésem.

– Szökése? Elmesélné, hogyan történt?

– Kárpátalján állomásozott a századom akkor, és én mint afféle romantikus lelkű fiatal, egyszerűen leléptem. Egyik társammal együtt éjszaka kiosontuk a táborból, bevetettük magunkat az erdőbe, és uccu neki. Nem mérlegeltük a kockázatot. A ruténok elrejtettek minket, földbe ásott árokban vészeltük át, míg a front átvonult fölöttünk, majd szó szerint gyalog jöttünk Budapest felé. Pénzünk, papírjaink persze nem voltak. Szolnokon az orosz GPU-sok elkaptak bennünket és becsuktak egy pincébe. Nos, onnan is gondolkodás nélkül megszöktem. Hajnalban kikéredzkedtem az árnyékszékre, ahova egy cingár katonagyerek kísért, nagyobb volt a puskája, mint ő maga. Amikor a kertbe értünk, egyszerűen futásnak eredtem. Nem lőtt utánam, így hát szépen kikocogtam a városból.

Lenyűgöző anatómia

– Úgy látszik, nem volt hajlandó csak úgy elfogadni, amit az élet éppen hozott.

– Az a pár év, amit félárvaként éltem – hadirokkant apám hosszas betegeskedést után 1943-ban meghalt – megkeményített, megedzett. Anyám régi értelemben vett polgári asszony volt. Nem tudta, mit tegyen férj nélkül. Nekem kellett törődnöm a boldogulásunkkal. Mindenfélébe belefogtam: megtanultam például a gombáthúzást… Több évtizedes távlatból szinte hihetetlennek tűnik, de szinte biztos vagyok benne: megmenekülésemhez nagyban hozzájárult az a vágyakozás, hogy minél hamarabb eljátszhassam azt a zongoradarabot, amelynek kottáját az ételre kapott pénzen vettem a zsibárusnál közvetlenül bevonulásom előtt. Mikor az oroszokat követve végre hazaértem, az első dolgom volt odarohanni a zongorához. S bármily nevetségesen hangzik utólag, de a munkaszolgálatban az tartott életben, hogy addig nem halhatok meg, amíg le nem játszom azokat a gyönyörű dallamokat. Házunk a Kálvária téren szerencsére nem sérült meg az ostrom alatt. Áprilisban aztán beindult az egyetem, de a második félév, viszont nyáron be lehetett pótolni az első szemesztert. Így ’45 őszén már másodéves voltam, megint nyertem egy évet, tehát két évvel fiatalabb voltam, mint a csoporttársaim. Az anatómia az első percben megfogott.

– Mivel bűvölte el annyira ez a tantárgy?

– A szépségével, a sajátosságaival, az emberi szervezet tökéletességével, és az előadó tanár, Kiss Ferenc személyiségével. Ma már tudom: nem a tehetségen múlnak a dolgok, hanem a motiváción, az érdeklődésen és a szorgalmon. Ha valaki nagyon kötődik valamihez, akkor képes eredményt produkálni, vonzalom nélkül viszont reménytelen. Nagyon szorgalmas voltam, jó eredményeket mutattam fel és erre fölfigyelt Kiss professzor, s az anatómia szigorlatomon a maga nyers modorában meghívott az intézetébe. Sosem lett hozzám lágyabb, pedig éreztem, respektál engem, és tudja: félárvaként amolyan apafélének tekintem. Harmadévtől már rendes díjas állásban voltam az Anatómián, a mai Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézetben. S alig merem mondani, de az akkori járandóságom annyi volt, mint egy mai professzori fizetés. Rögtön vettem is belőle egy motorkerékpárt. A diplomázás után nyomban tanársegéd lettem, majd nagyjából 3-4 évente változott a státuszom: adjunktus, docens, megbízott tanszékvezető. Szerettem a munkámat, teljes odaadással végeztem, mégis állandóan munkált bennem, hogy orvosi diplomával illene gyógyítani is. Ezért aztán szabad időben bejártam a Vas utcai nőgyógyászatra és volt egy üzemorvosi állásom.

Fáklyát gyújtani

– De közben oktatott, és közismert, mennyire szerették és szeretik ma is a tanítványai. Legendássá váltak az órái. Mi kell ahhoz, hogy valaki ne csak korrekt, jó oktató legyen, hanem elérje azt, amit az előbb hangsúlyozott, vagyis hogy a diákjai kötődjenek a tantárgyhoz?

– Olyan ez, mint a színészet: a közönség vagy elfogadja, hitelesnek érzi az alakítást, vagy nem hat rá különösebben. Ha egy diák kijelenti, hogy utálja például a matematikát, akkor meg kell nézni, milyen volt a tanára. Mert neki lett volna a feladata, hogy kvázi fáklyát gyújtson annak a fiatalnak az agyában… Nem elég előadni, szabatosan és élvezetesen kell beszélni a tárgyról. Már kisgyerekként rendszeresen elbújtam a lakás személyzeti szobájába, befészkelődtem a dunna alá, aztán találomra kimondtam egy szót, és kényszeríttetem magamat, hogy arról tíz percig folyamatosan beszéljek. Alighanem már akkor öntudatlanul készültem jövendő feladatomra. Rendkívül lassan beszéltem, bár idővel „javultam”, az átlagnál lassabban ejtem a szavakat ma is. Talán nem vált hátrányomra, nincs annál rosszabb, mint amikor az előadó követhetetlenül hadar. Szóval, idővel rájöttem arra, hogy fel kell ismerni a hiányosságokat, s tudatosan foglalkozni az oktatással, kezdve az alapokkal. Ezért iratkoztam be, már felnőtt fejjel, az ELTE Bölcsészettudományi Karára, hogy megismerjem a pedagógiát és a pedagógiai lélektant, megtanuljak szakszerűen tanítani.

– Mi szűrődött le, mi maradt meg a tanulmányaiból, amit kollégáinak tanulságképpen elmondana?

– A technikák: hogyan kell interaktívvá tenni egy előadást? Hogyan lehet a beletömött információktól már lankadó hallgatóságot visszahozni, fölrázni egy kis könnyedséggel, humorral. Szent-Györgyi Alberttel együtt vallom: az adatok benne vannak a könyvekben, azokat fölösleges elmondani, csak a gondolatokat kell „beleírni” – nem szájbarágósan – a hallgatók memóriájába. És ezt, úgy látszik, értékelik a diákok.

– Professzor úr a buktatós oktatók közül való?

– Nálam a hallgató – bizalmi alapon – jeles érdemrenddel kezdi a vizsgát. Aztán a produktuma alapján vagy marad ez az osztályzat, vagy megy lefelé. Más tanárnál esetleg nulláról indít a hallgató, pedig még ki se nyitotta a száját. Szerintem nem mindegy, hogy valaki fölülről éri el a jelest, vagy alulról a kettest. A hallgató érzi ezt a különbséget. Elég hamar, már 26 évesen szigorlatoztattam, egészen 70 éves koromig. Az ország majd minden fogorvosa és nagyon sok általános orvosa nálam vizsgázott, de nyugodtan mondhatom: olyan nem bukott meg, aki nem értett ezzel egyet. Erre törekedtem, vagyis azt akartam, hogy az illető lássa, értse, hogy a tudása nem elégséges. És amikor visszajött utóvizsgára, megint csak jelesről indított. Ez az elfogulatlanság is hozzájárult ahhoz, hogy elfogadjanak. A legnagyobb örömöm, hogy 30-40 éves évfolyam-találkozókon régen volt tanítványaim annyi idő távlatából idézik fel, mit mondtam nekik. És még most is úgy érzik, hogy hozzájárultam az orvosi fejlődésükhöz. Az ilyesmi nagyon mély nyomot hagy az emberben. Jó érzés, hogy az intézetben örömmel veszik, ha vállalok még előadásokat. A Fogorvostudományi Karon első és másodéveseket oktatok, németül is.

Donáth professzor és a Semmelweis Egyetem újság majdnem teljes szerkesztőbizottsága, hátul: Jákó Kinga, Altdorfer Károly, Kormos Andrea, Bubenyák Máté, Márton Emőke, elöl: Voszka István, Szabóné Balogh Clarissza, Kún Éva, Donáth Tibor és Tolnai Kata (Távol lévők: Kaszap Balázs és Végh László)

Kalandozó irón

– Beszélgessünk kicsit az egyetemi lapról, annak indulásáról. Milyen elvek mentén fogott hozzá a szerkesztőbizottság kialakításához?

– A fordulat évében, 1989-ben kaptam a megbízást az akkori rektortól, Somogyi Endrétől. Az volt a kiindulópont, hogy az akkor működő minden szakszervezet delegáljon embert a szerkesztőbizottságba, amit nekem kellett vezetnem. Szerettem volna, ha olyan lapja lenne az egyetemnek, amit mindenki a magáénak érez. Rólunk szóljon, a mi ügyeinkről, az itt dolgozókról, tanulókról. Minden más információ úgyis bennevan a közsajtóban. Azt hiszem, ezt sikerült megvalósítani.

– Tudvalévő az is, hogy mennyire vonzódik az irodalomhoz, a művészetekhez. Sőt, egyiket-másikat műveli is: ismertek humoros írásai, anatómiai táblákat rajzol. S alelnöke a Magyar Orvosírók és Képzőművészek Körének.

– Már 31 éve létezik ez a csoportosulás, az Orvostörténeti Társaság egyik szekciójaként jött létre. Örökös elnöke Antall József volt, aki ezt a funkcióját még miniszterelnöksége alatt is megtartotta. Ez adott rangot nekünk. Valóban időnként kalandozgatok a szépirodalomban. 1998-ban jelent meg „Anatómus lettem a SOTE-n” című könyvem, amelyben afféle vegyes felvágottként megtalálhatók gimnazista zsengéim, később született vidámságok, komoly tanulmányok meg tudósportrék. A grafikázás talán negyven éve lett a hobbim. Akkor támadt egy olyan ötletem, hogy az új évet valami gondolattal kellene kifejezni, majd ez szokásommá vált. Az „Újévi üzenetekből” aztán „Tanulae Morphologicae” lett, melyben a politikáról, a társadalomról, az oktatásról és az anatómiáról összesűrűsödő gondolataimat grafikákban jelenítem meg.

Alapvető felfedezés

– Naponta bejár az intézetbe, és folyton foglalatoskodik. De vajon mivel foglalkozik a legszívesebben?

– A régi szerelmeimmel. Az egyik ilyen az anatómiai nyelv etimológiája, gondozása. Még medikusként észrevettem: mennyire kiborulnak a hallgatók a csaknem hatezer szakszó bebiflázásától. Töprengeni kezdtem: hogyan lehetne ezen könnyíteni, és megpróbálkoztam egy segédkönyvvel. Mára már irányzattá vált a nemzeti szaknyelv megteremtése, a magyarítás. Úgyhogy 2002-ben összeállítottam egy olyan anatómiai szótárt, amely a latin, az angol és a német mellett megadta a magyar nevezéket is. Azóta több örvendetes dolog történt. Fakultatívan fölvehető tantárgy lett egyetemünkön a magyar orvosi nyelv, melynek gondozására alakult egy nagyon szép folyóirat, annak szerkesztőbizottságának is tagja vagyok. Emellett a tudománytól sem szeretnék eltávolodni. Szintén az első szerelmem volt a fluoreszcencia, amihez csatlakozott az ideg-ingerületátvitelnek a fluoreszcens hisztokémiai követése, amely azóta már hihetetlen naggyá nőtte ki magát.

– Ehhez fűződik professzor úr egyik komoly felfedezése.

– A nemzetközi szakirodalomban elsőként közöltük Akmajev orosz kollégával, hogy kísérleti körülmények között sikerült kimutatnunk, hogyan dúsulnak, illetve csökkennek a hipotalamuszban lévő katekolaminok sokk hatására vagy különböző experimentális beavatkozásokra. Ez aztán alapvető adat lett a világon. Manapság is izgat a téma, igyekszem lépést tartani az irodalommal, s amit lehet, fölhasználni. Évente előadást tartok a Fehér János belgyógyász professzor által Bükkfürdőn szervezett „Életöröm és életmód” konferencián. A nemsokára kezdődő idei rendezvényen az agyi hisztokémiai struktúrában kimutatható nemi jellegnek megfelelő különbségekről beszélek. Arról, hogy milyen újabb szexuális jegyei, jellemzői vannak az agyban a két nem közötti eltérésnek. És itt vannak a szakkönyveim, amiket ma is használnak, törődnöm kell velük. Büszke vagyok arra, hogy az Anatómia-Élettan a 9., az Anatómiai Atlasz a 11. kiadását éli meg, az Anatómiai nevek értelmezése pedig nemrég már hatodszor jelent meg. Vannak anatómiai CD-im is, haladva a korral, mert sosem akartam elmaradni a világtól. Megtanultam számítógépen írni az előadásaimat. Küszködöm vele néha, de idős fejjel sem hagyom, hogy legyőzzön a technika.

Hatvan esztendő

– A Pro Universitate díj átadásakor a résztvevők kitörő tapsából úgy tűnt: az ott lévők őszintén örültek professzor úr kitüntetésének. Mit gondol, miért ilyen népszerű?

– Úgy érzem, hogy a tisztesség, a becsület, a szorgalom és a hivatásszeretet sugárzik az emberből és hat a környezetre. Mások is érzékelik, hogy én nem csupán egy fizetett alkalmazott vagyok, aki végzi a dolgát, hanem olyan valaki, aki vállalja a problémáikat, társukként velük él. Sok területen dolgoztam, sok helyen megfordultam, így sokan megismerhettek az idestova hatvan év alatt.

Tolnai Kata – Tóth Andrea