Az épület növekvőben, ott a Szentkirályi utcán. Nagy dirrel-dúrral, hangos munkák közepette készül az életre. Nem úgy, mint a csöppnyi magzat, aki anyja hasában világtól rejtve növeszti apró testét. Az őszi Nap tompán veti fényét a durva falakra. Némelyik emeleten dúsan szálló por fojtogat. A folyosók helyén sompolyog a délutáni fény, sarokba nyúlva búcsút szösszent még, aztán végképp homályba vész. A munkások, legalább száznegyvenen, szokásos munkanapjukat töltik. Néhol nyüzsgés, hangzavar, szerszámok sikítanak, máshol csend ül, s csak léptem koppanása csendül a falakról. Az óriás már kitárta karjait, látom, hogyan terpeszkedik a környező házak ölelésében. A Szentkirályi utcai újszülött már jócskán mutat abból, amilyennek megálmodták. A kívülálló kíváncsiskodó nem biztos, hogy érti, milyen logika szerint dolgoznak rajta. Mint egy szimultán sakkjátszma. Ezerféle munkafolyamat zajlik itt egyazon időben, és a földi karmesterek dirigálásán kívül égi segítők jelenléte is érezhető. Egyik oldalon már szinte hivalkodva takarja a kőburkolat, míg másik részén ablakok nélkül meredeznek betoncsupasz falak. Az egyik teremben ráismerek a majdani kezelőhelyiségre, arrább meg egy oktatói szobát gyanítok, és szinte biztos, hogy itt pedig szemináriumi terem lesz, gondolom, ahogy belépek egy jókora helyiségbe. Hosszas lépcsőzés után a környező tetők dús mezejét csodálom a legfelső szinten, engedem hatni az élményt. Torzóban is óriás, félkészen is monumentális. Semmihez sem hasonlatos inkarnáció zajlik: a gondolat és intenció szemünk láttára válik anyaggá, ölt formát. Megtestesül, hogy aztán lelket nyerjen magának alkotóitól és használóitól. Nincs vége ennek a kölcsönhatásnak. Lám itt is örök teremtés folyik, bár csak úgy ember módra, de isten segedelmével.

Tolnai Kata