Karádi István

Pontosan fél éve osztja meg figyelmét és idejét dr. Karádi István professzor a III. sz. Belgyógyászati Klinika és az ÁOK Dékáni Hivatalának irányítása között. Mint beszélgetésünkkor megjegyezte: ő mindig az egyetem pályáján és mezében „játszott”, s cselekedeteinek mozgatórugója úgy munkálkodni, hogy a jövőt egy pillanatra se veszítse szem elől.

–  Nagy kihívás lehet a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Kara dékánjának lenni…

– És nagy megtiszteltetés, főleg ezt hangsúlyoznám.

–  Ez nem a legnyugalmasabb vezetői pozíció.

– Valóban, de én meg nem vagyok indulatból cselekvő alkat. Szegény édesapám – aki a MOL elődjének, az Áfornak volt az egyik igazgatója, két éve halt meg – mondta mindig: fiam, hosszú távon kell gondolkozni. A pillanatnyi veszekedések, viták soha nem hoznak megoldást. Így gondolom én is. Előre kell tekinteni. Egy-egy konfliktus kapcsán azt nézni, hogy mi az, ami a jó szándékú, jó érzésű és tenni vágyó emberek legtöbbjének a javát szolgálja? Mi viszi előbbre az országot? Végtére is ezért vagyunk mi itt az egyetemen. Az orvosképzés az ország életében egy nagyon fontos tényező, hisz az orvos a maga személyiségével, tudásával, felkészültségével erőteljesen befolyásolja a társadalmat. Az egészség mindenkit érint, és megléte vagy hiánya alapvetően meghatározza a jövőt. Ezért azt vallom: meg kell próbálni úgy cselekedni, hogy az a lehető legjobb eredményt hozza a későbbiekben is. Nem kapkodva, átgondolatlanul, pillanatnyi érzettől, érdektől vezérelve, hanem higgadt mérlegeléssel szoktam dönteni.

Sokfélét egyszerre

– Mindig orvos akart lenni?

– Nem egészen. Részben édesapám hatása, ő vágyott erre a hivatásra. Korán árvaságra jutva dolgoznia kellett, így elérhetőbb volt számára a közgazdász diploma megszerzése. Felmenőim felvidékről származó nagy evangélikus családhoz tartoztak. Sok volt köztük a lelkész, pedagógus, tehát olyan foglalkozásúak, akik – miként az orvos is – egy kis közösség segítői. Ezt a fajta mentalitást örökítették rám. Olyan hivatást akartam – eleinte nyilván még nem tudatosan –, ahol az ember adni tud másoknak. Harmad-negyedéves gimnazista koromban nagyon megszerettem a kémiát, és ez egyre nagyobb „tudásfalásra” ösztökélt. Talán hiúságból, talán kötelességérzetből, de úgy éreztem: nekem muszáj teljesítenem, különben nem lehetek orvos. Idegesített, ha más többet tudott nálam. Ez a versenyszellem aztán tovább erősödött bennem az egyetemen, ahol barátilag rivalizáltunk két csoporttársammal. Geck Péter doktorral, aki most rákkutató az amerikai Tufts Egyetemen és Géher Pál doktorral, aki egy időben államtitkár is volt, egyetemünk professzora, az I. sz. Rheumatológaiai Tanszéki Csoportot vezeti a Budai Irgalmasrendi Kórházban. Azt hiszem mindhármunknak fontos volt ez az állandó tudásmérkőzés, szinte vittük egymást előre.

– Megmaradt a teljesítményszer, manapság is motiválja?

– Most azért egy kicsit más a helyzet. A jelenlegi pozícióban – amikor az ember egyszerre dékán és tanszékvezető, és e mellett gyakorta kérik fel szakértőnek is – tudni kell sokfélét csinálni egy időben. Úgy oldom meg, hogy egy-két dologra nagyon koncentrálok, a többit meg, amennyire lehet, jól megszervezem.

Régiós megoldás

– Sok változás várható az egészségügyben. Hogyan ítéli meg a már látható jelenségeket?

– Nem akarok politizálni, nem vagyok tagja politikai csoportosulásnak. Viszont eléggé követem a politikai szándékokat, s persze, vannak gondolataim. Most úgy érzem, hogy a kezdeti „mindent felborítani és a romokon építkezni” helyett talán egy kis megfontoltság is kezd beáramlani az egészségügyi reform kapcsán. Nem lehet mindent letarolni, megsemmisíteni. Mert éppen az orvostudomány és az egészségügy olyan terület, amely nagyon sok tapasztalati tényezőt hordoz magában. Az értékeket meg kell őrizni, átmenteni. Ezért is gondolom, hogy az egészségügyi reformot elsősorban a szakmának kellene eldöntenie, nem a politikusoknak – bár nyilván köztük is vannak e szakterülethez értők. Össze kellene ülni okos embereknek, és lépésről-lépésre végigmenni a részleteken. Össznemzetben gondolkozva. Számomra ez nagyon fontos szempont. Összetartóbbnak kellene lennünk, és értéktisztelőbbnek.

Hogy konkrétumokról is szóljak: én egészen másként vélekedek az egészségügy finanszírozásáról. Mikor a beteg kórházba kerül, akkor az orvosi és nővéri munkát, a gyógyszert, az ott kapott ételt is a társadalombiztosítási hozzájárulásából fedezik. Viszont a hely fenntartását, a hotelszolgáltatást szerintem a személyi jövedelemadóból kellene fizetni, ennél fogva rendben tartása is a fenntartó kötelessége, amiről gyakran megfeledkeznek.

– Ön tehát úgy látja, hogy a finanszírozás teljes átalakításával kellene kezdeni a reformot?

– Lehet, hogy ezzel nem mondok teljesen jót, de valóban meg kellene nézni: mi a feladata az államnak, az önkormányzatnak egy kórházzal, klinikával, egyetemmel kapcsolatban. A társadalombiztosítás a pillanatnyi események finanszírozója, nem pedig az infrastruktúráé. No persze, azért azt is meg kellene nézni, hogy hányan nem fizetnek tb. járulékot -, szólt erről egyszer a miniszterelnök, de azóta nem nagyon pedzegetik ezt a témát. A rendkívül sok negatív egészségügyi következménnyel járó alkoholfogyasztást, dohányzást és talán a benzinfogyasztást is egészségügyi hozzájárulással kellene megtoldani. Ez egyben a prevenciót is szolgálná, mert direkt fogyasztás-visszatartó ereje lenne. A másik lényeges dolog a megye-régió kérdés. Hogy megtartják-e a megyerendszert mint történelmi hagyományt, azt döntsék el a politikusok, de az egészségügyet csak regionálisan lehet megoldani. Ez döntő szempont a jövőre nézve. Ettől még lehetne orvost választani egy másik régióból vagy egy különleges betegség, beavatkozás miatt átvinni máshova a beteget. De az akut, a sürgősségi, a nagyműtéti ellátást magas szakmai szintű regionális centrumokba kellene koncentrálni. Mégpedig úgy, hogy könnyen odajuthasson a beteg. Máshol viszont a helyi járóbeteg-rendelést kell felerősíteni.

– Ilyen centralizáció az egyetemet is érintheti? Hallani például, hogy a Szent János Kórházat összevonják a Kútvölgyi Klinikai Tömbbel.

– Ezt terjesztik már vagy öt éve. A KÚT az egyetemnek nagyon fontos és értékes része, nem hinném, hogy javára válna összevonni egy infrastrukturálisan más szinten álló intézménnyel. Emellett rendkívül nagyszámú magyar és idegen nyelvű hallgatói közösséget oktatunk, mely oktatási teljesítmény kiesése érzékenyen érintené az egyetemet. A foglalkozás-egészségügyi szolgálat és az emelt szintű hotelszolgálat extra bevételekhez juttatja intézményünket. De nem fejtegetném ezt tovább, mert még rám fogják, hogy hazabeszélek, mivel ott dolgozom. Felvetődött a Külső Klinikai Tömbbel kapcsolatban is a Fővárosi Szent István Kórházzal való esetleges fuzionálása. Ám ez rektor úrra tartozik, az én dékáni teendőim az oktatáshoz kötődnek inkább.

Kurrikulum

– Beszéljünk akkor erről. A most indult tanévben érzékelhetően növekedett az ÁOK hallgatói létszáma is.

– Minden lehetségest megtettünk ezért, s a minisztérium is készséges volt törekvéseinkben: államilag finanszírozott képzésre 368 hallgatót vettünk fel a célként kitűzött 355 helyett. Már elődömnek, Szollár Lajos dékán úrnak is elve volt a létszámemelés. Országosan a mintegy 800-hoz képest 1200-ra kellene növelni az orvosképzésben résztvevők számát. Sőt, talán még ennél is tovább kellene mennünk, ha a külföldre áramlást valamelyest kompenzálni akarjuk. Kimennek a fiatalok, nincs mese. Ezt a veszteséget bele kell építeni az oktatásba – bár mindannyian tudjuk, hogy az elvándorlás „kezelésére” nem ez a legüdvözítőbb megoldás –, ha nem akarjuk harmadik országbeli orvosokkal gyógyíttatni magunkat. Akik lehetnek ugyan jó szakemberek, de azért a más környezet, kultúra, képzettség mégiscsak hordoz egyfajta rizikót.

– Jó ideje szó van már a kurrikulum reformjáról az ÁOK-on is. Merre tart ez a folyamat?

– Ősszel kezdünk részletes elemző munkába a kari kurrikulum bizottsággal. Azt már most látjuk, hogy bizonyos tárgyak hiányoznak, illetve nem kellő súllyal vannak jelen az oktatásban. Üdvös lenne továbbá, ahogy azt a dékáni expozémban (olvasható az egyetem honlapján) is felvetettem, megnézni a hasonló kultúrájú környező országok kurrikulumait, s azokhoz illeszteni, sajátosságaink megtartásával, a miénket.

Bábukon modellezve

– Régóta hangzanak el kifogások a gyakorlati oktatással kapcsolatban. Foglalkoznak ezzel a hiányossággal is?

– A kurrikulumnak nagyon fontos része lesz a gyakorlati oktatás színvonala vagy inkább középpontba helyezése. Több ötlet született már, dékáni bemutatkozásomban magam is kitértem erre a témára. Leginkább azt fontolgatom, hogy fejleszteni kellene, az érintett professzorokkal összefogva, a harmadévben esedékes belgyógyászati propedeutika oktatását. A hozzá szükséges tudásanyag az új belgyógyászati tankönyvben már megjelenik, de a gyakorlatban történő alkalmazás elsajátíttatása kicsit háttérbe szorult, mert munkaigényes a tanítása és a számonkérése is. Sokszor panaszkodnak a kollégák, hogy bár a hallgatóknak óriási elméleti tudásuk van, de mikor odaengedik őket a beteghez, akkor csak zavartan téblábolnak. Ezen változtatni kell. Összességében azt gondolom: egyaránt erősítésre szorul a gyakorlati oktatás és a gyakorlati számonkérés módszertana is.

– Milyen formában? Van erre valamilyen elgondolása?

– Az egyik út lehet például az általam vezetett klinikán és a neurológián is már létező kezdeményezés elterjesztése. Ennek lényege: ha a hallgató bizonyos időt eltölt valamelyik klinikán ügyeletben vagy akár a szabad idejében, és ott oktató felügyeletével részt vesz a gyakorlati betegvizsgálaton, akkor ezért kreditpontot kaphat. A másik járható út lehet minél több helyen létesíteni skill (készség)-laborokat. Ilyet már létrehozott Paulin Ferenc professzor a II. Női Klinikán, mi pedig Romics László professzorral a kútvölgyiben. A beavatkozások bábukon, azok „testrészein” való, a nemzetközi standardok alapján történő modellezése rendkívül fokozná a készségeket. Elméleti oktatásunk messze földön híres, majdnem olyan ismert magyar Unicum Nyugaton, mint Puskás Öcsi. Ehhez a színvonalhoz kell hozzáemelni a klinikumi képzést, még ha ennek megoldása bonyolultabb is. Mindenképpen meg kell őriznünk az Egyetem ragját, az oktatás minőségét. Ebből egy jottányit sem engedhetünk, bármennyire is szorítanak bennünket a finanszírozás meg a politikai történések az egészségügy problematikája. Meg kell őrizni a tapasztalt, értékes oktatókat akár olyan áron is, hogy lemondunk értük valamiről, csakhogy maradhassanak. És ez összefügg a kutatással is, a kettő nem választható el egymástól. A lényeg, ismétlem, hogy nem szabad engedni a színvonalból. S, ha ez sikerül, akkor az egyetem jövője biztosított. Erre törekszem, ez a hosszabb távú célom.

Klinikai centrum

– Féléve dolgozik dékánként, most már van benyomása e pozíció elvárásairól. Olyan ez a feladatkör elfoglaltságban, a problémák minőségében, mint amilyenre számított? Vagy adódnak meglepetések?

– Csak másodszorra pályáztam, és ez jelez valamit. Azért tartottam a rám váró feladattömegtől, láttam, mennyit dolgoznak a dékánok. De meg kell hogy mondjam: nagyon sok segítséget kapok az egyetemen, főleg rektor úrtól, és a munkatársaim is fantasztikusak a hivatalban. Olyan előkészített anyagokat adnak, amelyekkel rendkívül megkönnyítik a munkámat. Ezáltal már nem is annyira komplikált a napi aktuális teendők ellátása. Sokkal bonyolultabb lesz majd a küszöbön álló és hosszan tartó változásokból adódó kihívásoknak eleget tenni. Gondolok itt arra, hogy létre kell hozni az egyetemen egy olyan, az összes klinikumot magába sűrítő központot, amely átveszi a betegellátási funkció vezetését. Szerencsére, ennek kerete már kialakult, a Stratégiai, Működésfejlesztési és Igazgatásszervezési Főigazgatóság összefogja a helyileg széttagolt klinikákat, s foglalkozik a finanszírozási problémákkal. Így nem jelent akkora újdonságot a változás. Legfeljebb megjelenik szervezetként ez a klinikai centrum, amelyhez kell majd illeszteni – igényei, jellemzői figyelembevételével – az oktatást, megteremteni hozzá a szükséges feltételeket. Ez önmagában sem egyszerű feladat, de már megvan hozzá a struktúra, és már jól kigondolták.

Tolnai Kata – Tóth Andrea

Prof. dr. Karádi István 1975-ben diplomázott általános orvosként Egyetemünkön, belgyógyász szakvizsgát 1980-ban tett, kandidátusi értekezését 1990-ben, doktori értekezését 2000-ben védte meg. Első és máig egyetlen munkahelye a III. Sz. Belgyógyászati Klinika, amelyet 2001 júliusától irányít. Továbbképzésen volt 1980-ban a Drezdai Carl Gustav Carus Egyetem II. sz. Belgyógyászati Klinikáján, osztrák állami ösztöndíjjal pedig a Grazi Egyetem Orvosi Biokémiai Intézetében tanult 1986-87-ben. Oktatóként kezdettől fogva minden lehetséges formában részt vett a graduális és a posztgraduális képzésben. Kitüntetései: Felsőoktatási Tanulmányi Emlékérem (1975), Oktatási Miniszteri Dicséret (1985), Batthyány-Strattmann László Díj (1999), MTA Pro Scientia Hungarica Díj (2001).