Semmelweis Egyetem honlap |
Semmelweis Egyetem újság |
2006/07. szám |
Előző cikk |
Következő cikk
|
Semmelweis Egyetem · VII. évfolyam 07. szám · 2006. június 12. |
|
![]() |
Szobrászok és orvosok. Az egyik életet ad, bíztat és gyógyít. A másik megmutatja, mi lakik a kőben, és segít megérteni a világot, amelyben élünk. Most e két hivatás találkozott, amikor a Semmelweis és a Képzőművészeti Egyetem pályázatot írt ki szobrásztanoncoknak. A fiataloknak elismert orvosprofesszorok domborműveit kellett elkészíteniük. A legjobb alkotásokat június 28-án 11 órakor avatják fel az egyetem főépületében. Addig is ismerkedjünk meg a hat közül három díjazottal: Molnár Leventével, Pelcz Balázzsal és Szanyi Borbálával.
– Levente, te Árkövy Józsefet ábrázoltad. Miért lett a domborműved ilyen formabontó? – Amikor kiírták a pályázatot, sorba álltak az egyetemen, annyian voltak rá kíváncsiak. Már akkor támadt egy olyan ötletem, hogy nem hagyományos domborművet készítenék. Úgy éreztem, ez a munka köthető a korábbi munkáimhoz, de akár egy sorozat része is lehet. Hallottam a többiek döntését. Őket az arcok érdekelték: hogyan néznek ki, menyire karakteresek. Én pedig úgy gondoltam – nem biztos, hogy jól –, inkább azt kellene megnézni, kik is ezek az emberek, miért akarják, hogy megörökítsék őket? Mit csináltak életükben, mivel foglalkoztak, mitől lettek nagyok és elismertek? Így lett szimpatikus Árkövy József. Nem egy arc reprodukálását szerettem volna, hanem azt, hogy olyan valamit mutassak meg róla, amiért emlékezni kell rá. Ezért helyeztem el a munkájára utaló jeleket is a térben. – És mi tetszett Árkövy Józsefben? – Nem volt ez olyan tudatos választás. Minden munkánál úgy van, hogy amint szóba kerül a feladat, abban a pillanatban jönnek a képek, az ötletek. Most is így volt. Mielőtt megnéztem volna a portrékat, életrajzokat olvastam, és ezekből próbáltam kiválasztani a legszimpatikusabbat. Aztán néztem rá a fotókra, és Árkövynél megragadott ez is. Majd nem az egész arcot mintáztam meg, ez furcsa is volt sokaknak… Ugyanakkor, amikor először találkozunk valakivel, mindig van egy apró részlet (a mozgása, az arcán valami), ami megragad a fejünkben, és mikor emlegetik őt, akkor ez a kis részlet ugrik be. Árkövynél ez a szakáll volt. Néztem az orrszerkezetet, és úgy éreztem, hogy ez a két részlet pont elég, hogy megemlékezzek erről az emberről. Így nem került rá a domborműre a szem, ami első látásra talán furcsa lehet. De szándékom szerint a kép egy csukott szemet idéz, a koncepcióm egy gondolkodó ember ábrázolása volt. – És te, Balázs? Mi alapján választottál? – Tizenkét orvosprofesszor neve szerepelt a kiírásban. Én arra figyeltem, hogy kit választanak a többiek, nem akartam ugyanazzal dolgozni, mint ők. Tarján Imrének tetszett az arca. Fénykép alapján kedves ember benyomását keltette… Talán Borcsa választása nem volt ilyen prózai. – Pedig az én választásom is az. Egész egyszerűen Verebély Tiborról találtam olyan fotót, amiről azt gondoltam, hogy szívesen elkészíteném domborműbe. Persze a személyisége engem is érdekelt, és mivel kényelmessé tett minket a technika, az interneten néztem meg, hogy ki volt ő. Ott találtam róla azt a fényképet is, amivel végül dolgoztam. Az igazi az lenne, ha egy-egy ilyen munkánál volna időnk felkeresni a hozzátartozókat, hogy meséljenek róla, adjanak még fotókat. De régebben, például a szüleim idejében, még munkát sem lehetett vállalni a főiskola alatt. Pedig nem vesz el annyi időt az iskolától. Sőt, ezalatt is tanulunk, hiszen nagyon sok gyakorlati problémával találkoztunk most is. Hol kivitelezhetem a szobrot, hol cizelláltassak, és rettentő fontos a megjelenés, a kapcsolatrendszer építése is. – Gyakran kapsz megbízást? – Általában dolgozunk, hogy aztán dolgozhassunk. A leggyakoribb egyetemista „fusi” az épületszobrászat; a filmgyárak is adnak megbízást. Muszáj elvállalnunk ilyen feladatokat, hogy később megvalósíthassuk a saját terveinket, mert rengeteg járulékos költsége van a szobrászatnak. Vázanyag, vas, fa, agyag, gipsz, viasz. Átmegy egy csomó anyagon egy szobor, hogy végül bronzból kiönthessük. Tehát gyakran dolgozunk azért, hogy végre azt csinálhassuk, ami a szívünk csücske. – Balázs, neked is volt már megrendelésed? – Nem, ez volt az első megbízásom. – És mit szeretnél, mire vágysz? – Külföldön tanulni, világot látni, híres és gazdag lenni, megmaradni jó szobrásznak. – Ez már egy egész élet. Hova szeretnél utazni? – Olaszországba. Szerencsére az egyetemen vannak ilyen pályázatok, lehet páréves tanulmányutakra jelentkezni. Jövőre szeretném megpróbálni. – Hogyan látod, Borcsa, meg lehet élni a szobrászatból? – Szerintem megoldható, egy feltétele van: maximalistának kell lenni, csak jó munkát adhatok ki a kezemből. Szeretnék azzal foglalkozni, ami igazán fontos: szobrokat készíteni. Fontos persze a család is, tehát biztos lesznek majd meccsek, így magamban, hogy miként működik együtt, ha az ember feleség, anya és szobrász is. Bár van előttem jó példa, az édesanyám is szobrász. Néha azt gondolom, hogy lehetetlen annyi energiával élni az életet, ahogy ő csinálja, úgyhogy én csak reménykedek, talán én is örököltem ebből valamennyit. – Levente, neked milyen terveid vannak? – Mindenképpen szeretnék az egyetem után még tanulni, aztán később a hivatásomból megélni. Ez nem egyszerű, sokan vagyunk erre a kis országra, a megrendelés pedig kevés. De sikerülnie kell, mert a szobrászat az életem egyik fele. Kovács Eszter
|
Semmelweis Egyetem honlap |
Semmelweis Egyetem újság |
2006/07. szám |
Előző cikk |
Következő cikk
|