Sokáig azt hittem, hogy az ősember egyáltalán nem tartotta komfortosnak lakóhelyét, tele volt félelemmel az őt körülvevő, általa megmagyarázhatatlan természeti jelenségek miatt. Amolyan ösztönlénynek gondoltam, akit környezetének való kiszolgáltatottsága pillanatra sem engedte örülni saját életének. Mindaddig sajnáltam hát szegény ősembert, amíg egy vallástörténész szavai eloszlatták efféle gondolataimat. Mai eszünkkel és tapasztalatainkkal élni azt az életet, valóban nyomasztó lenne, de ő, Samu, nem így fogta fel. Nagyon jól elboldogult környezetében, társaival, és a természettel. Megszerezte, amire szüksége volt. Igaz, mindez teljesen ki is töltötte napjait. Ma tudjuk, mi okozza a villámot, mégis félelmet kelt, és ugyanolyan szivárványban gyönyörködünk, mint őseleink. Ők tapasztalatból mindazt tudták ezekről a jelenségekről, amit a fizikusok később tudós nyelven megírtak folyóirataikban. Persze egészen más a dolgot átélni, mint vizsgálat tárgyaként megfigyelni. Arról nem is beszélve, hogy ma is rengeteg jelenség úgy vesz körül minket, hogy róluk magyarázat helyett a tudósok széttárt kezét kapjuk.

Az a népes tábor, amelyik május 4-én emléktáblát avatni jött az Üllői út 26-ba, az első hazai gyógyszerésznőt ünnepelte. Szerafin markáns, határozott arcvonásokkal néz a bronztábláról, miközben csupa dicséret hangzik az utókor részéről. Óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy 1903-ban ez egyik első hazai tudatos szüfrazsett, vagy csupán a családi anyagi helyzet miatt magának akkoriban szokatlan utat találó nő szerzett-e gyógyszerész diplomát a férfiak között? Nézegetve a családi képeket, amelyeket Györgytől, az egyik unokától kaptam, a gyerekeitől és unokáitól körülvett okosnak és boldognak látszó asszonyról az a benyomásom, Szerafin tudta, hogy sorsával történelmet csinál. Nem csak kényszerűségből vállalta mindazt a szokatlanságot, kihívást, ami őt, mint első nőt fogadta az egyetemen, és a közvéleményben. Nem engedték a férfiak közé ülni az előadóteremben, nem volt női illemhely az épületben, és vizsgáznia is férfi társaitól külön kellett. A tablóképen, ahelyett hogy középre, kiemelt helyre tették volna az ő képmását, eldugták a bal alsó sarokba, mintha csak véletlenül került volna oda. De kezében volt a gyógyszerész diploma, és az isaszegi patikában a pult mögött róla készült homályos képen is látszik, milyen magabiztossággal dolgozott.

Szerafin néni 1956. november 2-án halt meg Budapesten, fia dr. Pesty István Váci utcai lakásában. Együtt halt meg a dicső, ám rövid magyar szabadsággal. És most itt van újra köztünk, ott a lépcsőfordulóban.

Tolnai Kata