Hónapok óta a biztonságon gondolkodom. Nem a havi 200 pengő fixes megélhetési biztonságról, ami pedig jó ha van, hanem a biztonság elvontabb megjelenéséről. A lét biztonságáról abban az értelemben, hogy vajon meddig is hord hátán embert a Föld. Utóbbinak mindegy volna, bolygónk meglenne nélkülünk, mi aligha.

Tulajdonképpen a tél közepi gázkérdés ébresztett rá arra, amiről eddig is tudomásom volt ugyan, de nem aggódtam igazán, hogy tudniillik minden véges. Lehet, hogy még a végtelen is. Ki tudja?

Szóval befészkelte magát a fejembe a biztonság, ami pedig tudvalevőleg valójában nem létezik. Legfeljebb az érzete, amit sokféle fondorlatos módon megszerezhetünk, akár meg is vásárolhatunk magunknak, mégsem válunk sebezhetetlenné.

Kinek kinek igénye és pénztárcája szerint. Ugyanis a biztonságnak nem csak érzete, de ára is van. Elkezdtem számba venni a biztosításaimat: nyaraló távfelügyelete havi négyezerkétszáz áfával, életbiztosítás havi tízezer, a lakásbiztosítás havi háromezerbe kerül, önkéntes egészségbiztosítás háromezer (ebből kettőt az egyetem ad), az önkéntes nyugdíjbiztosítás négyezer forint havonta, és akkor még nem számoltam a kötelező nyugdíj és egészségbiztosítást vagy a kötelező autóbiztosítást, ami havi legalább ötezer. És még mondja valaki, hogy a biztosítás nem jövedelmező üzletág. Csakhogy nem az a biztonság, amit ezekért a kifizetett súlyos forintokért cserébe kapok. Csupán a kockázat elosztás és a kártelepítés egyfajta módja ez, ami szükség esetén valamelyest tehermentesít.

A biztonság valami egészen más dolog, a létezésnek olyan módja, amikor a dolgok kiszámíthatók, nem jön közbe váratlan körülmény, minden a legnagyobb rendben, a szándékok és tervek szerint zajlik. A biztonság ugyanakkor tunyává is tesz, elkényelmesít, az éber figyelmet ellenakasztja, mégis szükségünk van rá. Főleg ma, amikor az átalagember a terrorizmus céltáblája. Költeni a biztonságra annyi, mint erőnk szerint szárazon tartani a puskaport.

Nemrég meghívott voltam a brit nagykövetség egy rendezvényére. A körbekordonozott épületbe nem lehetett másképp bejutni, csak átbújni valamelyik korlát, vagy sorompó alatt. Azt hittem, valami újfajta módon védik az épületet, csak én nem vagyok elég szemfüles megtalálni a bejutás normális módját. Átbújtam egy alkalmas helyen a korlát alatt. Kérdezem a biztonsági őrt az ajtóban: hogyan lehet ide rendesen bejutni, mire ő pőrén válaszol: ahogy maga.

Az eset óta mocorog a fejemben a gondolat: túl nagy árat fizetünk a biztonságért, ha az életminőség látja kárát. Mindeközben látom a reptereken elkobzott körömolló hegyeket duzzadni, és felvirágozni azt az iparágat, amely a nem fegyvernek látszó tárgyakból kreál pisztolyokat, géppuskákat és robbanótölteteket…

Tolnai Kata