A búcsú mindig fájdalmas. A végső búcsú alig elviselhető. Ki volt Mózes Géza a II. sz. Patológiai Intézet, a Semmelweis Egyetem számára, mit jelentett neki a hazája? Géza különleges tehetséggel és egészen kivételes személyiséggel rendelkezett. Kezében minden arannyá vált: tudomány, kísérletezés, patológia, sebészet, barátság, család. Gézának csak barátai voltak, így családjának is számos barátja maradt.

A tanítványom volt, régen kezdődött ismeretségünk. Sikeres szigorlata után „közölte” velem, hogy szeretne tudományos diákkörösként a kutatócsoportomhoz csatlakozni. Már akkor pontosan tudta, hogy az érpatológia érdekli, az erekkel kíván foglalkozni, az érbetegségek ismerete és gyógyítása lett szakmai szerelme nagyon rövid élete végéig. Szakmájában kiváló volt, álmát valóra váltotta, a MAYO Klinika (Rochester, Minnesota) főállású konzultáns érsebésze lett 2005. október 10-én.

Tehetsége korán megmutatkozott, költeményei 11 éves korában jelentek meg, az iskolában színjátszóként tűnt föl, tenor hangja elvitte őt Európa számos országába, értett a fafaragáshoz és a festészethez. A Semmelweis Egyetemen történt diplomázása után 1993-ban csatlakozott a II. sz. Patológiai Intézethez, 1997-ben patológiából szakorvosi képesítést, s még ugyanebben az évben PhD fokozatot szerzett. Egyetemi éveit és későbbi pályafutását is számos elnyert első díj kísérte. Folyóiratban megjelent közleményeinek száma 44, írt 9 könyvfejezetet, kongresszusokon 52 előadást tartott, 4-et meghívott előadóként, poszter-bemutatóinak száma 19. Sikeres patológiai pályafutását megszakítva egy évig kutatói ösztöndíjjal dolgozott a MAYO Klinika érsebészeti részlegében kutatóként, ottani tevékenysége eredményeként hívták meg sebész, majd érsebész rezidensnek a MAYO Klinikára.

Tehetséges, ügyes érsebész (sebész szakvizsgáját 2003-ban, érsebész szakvizsgáját 2005-ben abszolválta a MAYO-n), szenvedélyes orvos, gondolkodó tudós, kiváló tanító és tanítvány, mindenki által szeretett kolléga, partner és barát volt. Amerikában töltött évei alatt szoros kapcsolatot tartott régi intézetével és a Városmajor utcai – számára Érsebészeti – Klinikával.

2002-ben összetalálkoztunk New Yorkban, az Angiológiai Világkongresszuson, hol mindketten előadókként voltunk, Géza természetesen a legjobb poszter prezentációs díjat szerezte meg. A kongresszus elnöke, 2002-től a Nemzetközi Angiológiai Unió elnöke, Gloviczki Péter, a MAYO Klinika intézetigazgató vezető érsebész professzora – egykori tanítványom – Mózes Géza mentora volt. Gézával együtt látogattuk meg a Ground Zero-t, lesújtotta a látvány, a szerencsétlenség, mely választott hazájára hullott. Vigasztalta, hogy – mesélte örömmel – Nóra negyedik gyermekükkel várandós. Nóra pszichológus, Géza felesége, partnere, angyala, különleges teremtés. Bármikor láttam, mindig mosolygott, soha nem volt fáradt, gyermekeit hitben nevelte, magyarul tanította őket, magyar történelemre és irodalomra, hogy soha ne feledjék hazájukat. Először abban a kis Balaton melletti templomban találkoztam vele, ahol összeházasodtak Géza egyetemi éveinek a végén. Ez a vörösberényi templom lett dr. Mózes Géza végső nyughelye.

Gézával közel álltunk egymáshoz. Szakmai tevékenységét befolyásoltam, irányítottam, s érdeklődésének megfelelően hoztam létre az ismeretséget Gloviczki Péterrel, aki „átvette” tőlem Gézát.

Szeptemberben találkoztam vele utoljára, két hónapot töltött a Szív- és Érsebészeti Klinikán. Családja is vele volt, várakozott az amerikai visszatérő vízumra, hogy elfoglalhassa állását Rochesterben. Fülembe cseng boldog hangja, amikor fölhívott telefonon, hogy megkezdi önálló tevékenységét a MAYO Klinikán, megvette a házat, ahol a családja elfér – és amit még egy hónapig sem élvezhetett.

Kétszer vesztettük el őt. Először, amikor elment, hogy tanuljon és dolgozzon azért, hogy a létező legmagasabb szinten folytathassa szakmai tevékenységét, és véglegesen most. A kegyetlen sors közbeszólt, 37 éves korában olyan betegség sújtott le rá, amelynek gyógyítására életét szentelte. 2005 novemberében carotis dissectio következtében agyvérzést kapott, megbénult, és az életéért folytatott hősies küzdelem ellenére egy hét után meghalt. Gézára jellemző módon jogosítványában benne volt, hogy szerveit transzplantáció céljára felajánlja.

Miért? Mit rendelt a sors számára? Senki nem tudja. Amit tudunk, hogy ő tovább él négy gyermekében – Áron 11, Gergice 10, Kinga 5, Luca 3 éves –, felesége lelkében, szülei, barátai, sok-sok magyarországi és egyesült államokbeli kollégája, s betegei hálás emlékezetében, számos közleményében.

Soha nem felejtjük el mosolygó arcát, nyugodt hangját, kemény munkáját, elkötelezettségét. Amit rövid élete alatt elért, az több, mint ami másoknak ezer év alatt adatik meg. Gézát szeretni fogjuk, emlékét megőrizzük, családját támogatjuk és őt hiányoljuk életünk végéig.

Dr. Kádár Anna