A bibliai Jób hiába istenfélő ember, a sátán vádaskodásának és a Mindenható próbatételének kitéve elveszíti mindenét: legelő állatait elrabolják, szolgáit legyilkolják, fiai és lányai elpusztulnak, s végül borzalmas betegség támadja meg. Mindezek után felteszi Istennek a kérdést: „Hadd tudjam meg, miért támadtál meg… noha jól tudod, hogy nem vagyok bűnös?” Jób eltökélten kitart igaza, ártatlansága mellett. Végül Isten neki szegezi: „Ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszédekkel?”

A teodícea legfőbb problémája fogalmazódik meg Jób könyvében, hogy ti. Istenből mint legfőbb jóból miként is eredeztethető a világban létező rossz. Az ilyen nyugtalanító kérdések tovább erősödnek akkor, amikor Isten egynémely teremtménye léte kezdetén maga válik kifejezőjévé az isteni rend és teremtő aktus súlyos összezavarodásának.

Egy monoteista világrendben a világ keletkezéséért, fennállásáért és működéséért egyszemélyű felelősséggel tartozó isteni gondviselés lényegét érinthetik azok a teológiai eszmefuttatások, amelyek a torzszülöttek állapotára, esetleges rendeltetésükre kíséreltek meg a hit szilárd – a természettudományok elől sokszor elzárt – fundamentumán „racionális” válaszokat találni. Valahogy úgy, ahogy tette ezt Ulysses Aldrovandi Monstrorum historia (A torzszülöttek története – 1642) című munkájában: „A monstrumok Isten intései, hogy elkerüljük a bűnöket, vagy legalább bűnbánóan megtérjünk Hozzá.” S a diagnózis után kijelölte a terápia és a biztosnak tűnő gyógyulás irányát is: „A mi korunkban azonban a mindenható Isten kegyelme elküldte nekünk egyszülött Fiát, hogy vérével megváltsa az emberi nemet, s azóta minden gonosz szellem eltűnt.”

Istentől eredeztetve

Az ókori kultúrák mindegyike reflektált a fogyatékosokra, a velük szembeni előítéletesség legfőbb oka lehetett, hogy fogyatékosságukat a transzcendenciával hozták kapcsolatba: a megszokottól, a természet rendjétől eltérő jelenségeket valamilyen titokzatos jelként, az istenek, a túlvilági lények üzeneteként értelmezték.

Éppen a monoteista zsidó-keresztény tradíció teológiai-bölcseleti szellemiségéből következően különös, hogy az évszázadok történéseit, szokásait leíró Biblia sehol sem emlékezik meg a torzszülöttekről, miközben egyes törvények kitérnek bizonyos testi fogyatékosságokra. Az ószövetségi monoteista világképből adódóan az emberi érzékszervekkel érzékelhetetlen, azaz „rejtőzködő” Isten az egyén történetén és az emberiség világtörténelmén keresztül nyilvánul meg. Logikus tehát, hogy a betegséget ugyancsak Istentől eredeztették, a tőle való eltávolodásra válaszul adott büntetésként írták le. Következésképp: a büntető Isten egyben oltalmaz a betegségektől és Ő a legfőbb gyógyító. Ezért a betegség ideje a hozzáfordulásnak is az ideje.

Az Ószövetség több testi fogyatékost is említ, Jákob például az angyallal való tusakodásban vált azzá. Ám ezek a fogyatékosságok az üdvkorszak eljövetelével megszűnnek, akkor már senki nem mondja majd: „beteg vagyok”, mert „a nép, mely benne lakik, ment a bűntől”. A keresztény hit szerint Jézus éppen ennek az eljövendő országnak az előhírnöke, s messiási küldetésének bizonyítéka, hogy gyógyításainak köszönhetően a vakok látni, a süketek hallani, s a bénák járni kezdenek.

Szemérmes nyelvezet

Két megoldás kínálkozik a bibliai némaságra. Az egyik csak sejtés: a Szent Könyv nyelvezetét még a legélettelibb „hús-vér” helyzetekben is egyfajta szemérmesség és visszafogottság jellemzi. Az életet szigorúan szabályzó törvények azért nem említik külön a fejlődési rendellenességgel születetteket, mert ugyanazok a szabályok vonatkoztak rájuk, mint a többiekre. Ám Isten parancsolatba foglalta, hogy nem szabad ellenségesnek lenni a betegekkel, a fogyatékosokkal és a kiszolgáltatottakkal szemben, óvni kell őket.

A torzszülöttekre vonatkozó biblikus hallgatásnak másik oka egyfelől involválta, másfelől megnyugtató felelet nélkül hagyta a legsúlyosabb teológiai kérdést, a szenvedés problémáját. Vajon az isteni rendben bekövetkezett pillanatnyi zavar adná a választ arra, hogy az Isten képére és hasonlatosságára megalkotott ember egyszeriben olyan képmást ölt, amelynek eredetére és „modelljére” egy következetes monoteista gondolkodás soha nem lelhet rá? Avagy az apák elkövetett vétke volna az, amely immár hetedíziglen nyeri el méltónak aligha nevezhető büntetését?

A középkori torzszülöttek, az állat- és növényemberek, az antropomorf hegyek és fák egy olyan univerzumot láttatnak, ahol a naturál gazdálkodással foglalkozó ember és természet szétválaszthatatlanul együvé tartozott, s a kinti, veszedelmes és kiszámíthatatlan világ az emberi bensőnek, önnön rút és rettentő félelmeinek kivetítése volt.

Tudományos „kreatúrák”

A Kőnig Frigyes rajzain megjelenő torzszülöttek objektív, egzakt, XX. századi pontossággal megfigyelt, azaz „tudományos” kreatúráknak tűnnek, s egyfelől kétségtelenül azok. Csakhogy másfelől zavarba ejtők, mert ránk néznek, mert csukott szemük ellenére is van tekintetük, arckifejezésük, felénk irányuló gesztusaikkal provokálnak. Saját borzalmaink és rémületeink, ösztöneinkkel gondolatainkba belemart félelmeink tekintenek vissza ránk, valóságos világunk iszonyatai. Fáradt, meggyötört, „ősöreg” lények, kegyetlen ítélettel örökre száműzött, létezésük rövid pillanatában is létüktől megfosztott alakok, akik mintha egy rövid, de annál kegyetlenebb pillanatra minden bölcsességet megkaptak volna, a megfejthetetlenség gyötrő rejtelmével.

Kőnig „pozitivista” tanulmányairól saját racionalitásunkba vetett diadalmas mítoszaink, látszólag mindent értelmezni és interpretálni képes valóságos gyöngeségeink és kiszolgáltatottságaink szegezik ránk kérdő tekintetüket: miért és hogyan? Mert alapkérdéseink értelmezhetetlenek maradnak, rejtélyes szörnyszülöttek, amikhez mintha soha, semmi közünk sem lett volna; spirituszba zárjuk őket, s igyekszünk megfeledkezni róluk. Csakhogy folyton-folyvást kísértenek.

Az igazságos bíró nem prejudikál. Kevés vigasz ez az embernek, de mégis reménykeltő.

Gábor György

* Az írás annak az előadásnak a rövidített szövege, amelyet a szerző Kőnig Frigyes Harmonia perturbata című könyvének október 18-i bemutatóján tartott.

Dr. Gábor György vallásfilozófus, vallástörténész Végzettsége: ELTE Bölcsészettudományi Kar, filozófia, esztétika, magyar nyelv és irodalom, héber és görög szak. Munkahelyei: MTA Filozófiai Kutatóintézete: (tudományos főmunkatárs), valamint Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem (egyetemi docens) Önálló könyvei: A bizonyság két táblája (1995.); A bárka és utasai. Zsidóság és kereszténység, történelem és emlékezet (1996.); A szentély és a vadak. Zsidó vallástörténeti tanulmányok (2000.); Szinaj és Jabne. Zsidó emlékezet történelmen „innen és túl” (2005.)