Mádl Dalma, Érmezei Lili és Böjte Csaba

Az egész úgy kezdődött, hogy utaztál a vonaton, kék vonaton, kényelmesen ülve, állva, fáradtan, délben, délután és este. Egyszer mégis megérkeztél. Dévára. Ismerősnek tűnhet, még régről, mikor abban a bizonyos versben, Kőműves Kelemen mellett hallhattál róla. Ám a mostani Déva egészen más. Nagyváros. Aszfalt, panelház, beton, füst, szegénység, filléres kóla. Nekünk filléres. Nekik nem. A pelenkát darabra mérik. Az egész város, főleg nyáron, egy nyüzsgő katlan. Az emberek rohannak, a kocsisor beáll, dudálás, idegesség.

Viszont van egy titkos hely Déván, ahova ha megérkezel, ismeretlen, mosolygós kisgyerekek rohannak feléd, ugranak egymás után a nyakadba, egyre csak ölelnek magukhoz, még meg sem kérdezik, hogy hívnak, de máris szeretnek. Játszani hívnak, és mindent egyszerre akarnak megmutatni. Ez a hely, az Árvaház Déván. Itt nincsenek nagy fehér falak, kongó folyosók, rácsos ágyak, szigorú ápolók. Nincsen félig pislákoló sárga neonlámpa. Van egy nagy panelház, meg egy kicsi udvar. A panelházban aprócska lakások vannak. Minden lakásban lakik 10-12 kisgyerek. Rájuk egy nevelő vigyáz. Minden lakásban így lakik egy család. A körülmények igen szegényesek. Valahogy mégis azt érzed, hogy szeretet vesz körül.

A gyerekek nem mindig kacagtak ám gurgulázva. Sok szülőt a hihetetlen szegénység kényszerít arra, hogy gyerekét beadja az árvaházba. Rengetegen küszködnek az éhséggel, sok gyerek kezdi az utcán életét koldulással. Napokig nem esznek, nincs otthonuk, sokuk szülei alkoholisták, agresszívek, vagy egyszerűen eltűntek. A gyerekek tetvesek, soványak, betegek, fáznak.

Azonban van egy ember, aki járja az utcát, az elhagyatott falvakat, keresi, kutatja a szegény sorsú gyerekeket, hogy befogadja őket árvaházába. Ellenszegül, és harcol a román hatósággal. Ez az ember egy ferences szerzetes, Böjte Csaba. Ő az, aki 1990-ben leverte a dévai kolostorról a lakatot és nagy titokban, illegalitásban alakította ki Déván az árvaházat.

Azóta az árvaház egyre nagyobb lett, egyre csak gyarapodott a kis lakók száma is. A gyerekek az állomásokról, a hegyekből, az ajtó-ablak nélküli házakból pedig végtelenül hálásak. Nem csak neki, hanem mindenkinek, akitől egy kicsi szeretetet is kapnak. És tudnak örülni. Tudnak örülni azoknak az apróságoknak is, amiket Te már-már észre sem veszel.

Még mindig szorítják a kezedet. Semmi kincsért nem engednének el. Mindezt azért, mert rájuk mosolyogtál. És egy hét múlva már te is gurgulázva kacagsz.