Ha nem lennének filmek és televízió, nehezebb volna a háborúra emlékezés. A béke nemzedéke csak a filmvászon és a képernyő biztonságos távolából tudja, milyen halált oszt a háború. A korabeli felvételeket látva egy-egy robbanás a szívem tájékába hasít, pedig az idő leple tompítja a hangerőt. Az elveszett lábak és karok nem nőnek újra, a halottak nem támadtak fel, és a lélek fájdalmát az odaveszettekért nincs, ami gyógyítsa. Az utókor egyet tehet: emlékezik, s emlékezetét nem csak belül hordja, hanem anyaggá jelenítve mindennapjai részévé teszi. Bronzba önti, amit érez, ami fáj és amitől fél. A haláltól nem menekülhetünk, csak a hiábavaló halál elől volna menekvés, ha okulva a történelem több évezredes tanulságaiból, nemet tudnánk mondani a háborúra. Annak minden formájára: amit nem messze innen vívtak néhány éve, ami a közel-keleten zajlik, a népek egymást pusztító zűrzavarára Afrika fekete földjein, és mindarra, amiről tudunk, és arra is, amiről még nincs tudomásunk. De elég-e csak mondani a nemet, amikor pénzmilliárdokat ölnek gyilkos fegyverekbe? Mit tehet a pacifista? Fogjon fegyvert a fegyver ellen?

A mögöttünk hurcolt évezredek történelme háborúk története: nőért, hatalomért, befolyásért, túlélésért, pénzért. Mind csupa olyan dolog, amit fontosnak gondol az, aki megszerzésére tör. Aztán, ha birtokolja, további harcokat involvál, hogy képes legyen megtartani. Korunkban az agresszió egészen kifinomodott módján lehet embert pusztítani: már nem jajgat eszeveszett fülsiketítve a kerékbetört vagy karóba húzott, nem muszáj földalatti pincét találni az inkvizíciónak, a fekete füstöt nem kell, hogy világgá okádja a krematórium kéménye. Nyom nélkül, észrevétlen is lehet ölni. A technika és a civilizáció kiművelte az úriasan elegáns gyilkolást: nincs közelharc, nem kell szagolni az áldozat ürülékét és félelemtől bűzös izzadságát. Elég egy gombnyomás, és több ezer kilométerrel arrébb elpusztul egy ország, egy földrész, eltűnik egy nép a föld színéről.

Mi pedig az egyetem falára erősített törékeny emléktáblát avattunk azoknak, akik időnek előtte bevégezték földi pályafutásukat. Mert voltak, akik úgy akarták, hogy ne a természet vegye el tőlük legdrágább kincsüket, az életet. Somogyi János professzor szavai a tábla leleplezésének ünnepén belesajogtak a lélekbe: nem akarja, hogy többé ilyenféle táblákat kelljen készítenie az utókornak halottaiért. A kérés hasztalan. Nincs okunk remélni.

Tolnai Kata