Aranyosi Gáborné

A gyermekápolás külön szakma, más jellegű tudást igényel, mint a felnőtt szakápolás. Aranyosi Gáborné, a II. számú Gyermekgyógyászati Klinika ápolási igazgatója 1974 szeptemberében került a klinikára. Harminc évvel ezelőtt még más oktatási rendszerben képezték az ápolókat. Aranyosiné Kőszegen érettségizett. A sikertelen orvosegyetemi felvételi sem szegte kedvét, hogy az egészségügyi pályát válassza. Egy fővárosi gyermekápolói szakiskolába került. Azóta Budapesten dolgozik és Szigetszentmiklóson lakik.

1976 januárjától a gyermekklinika intenzív osztályának főnővéreként tevékenykedett, ami akkor a pályán kitüntetésnek számított. Tizenhárom évet töltött el itt, amikor felkérték a klinikán a hematológiai osztály főnővéri posztjára. A kihívást nagy szeretettel és lendülettel vállalta. Hat évig osztályvezető főnővérként dolgozott. Munkája mellett esti tagozaton végezte el az Egészségügyi Főiskola egészségügyi szakoktatói szakát. Az itt szerzett szaktudásnak – mint mondta – nagy hasznát vette. Annál is inkább, mert a klinika folyamatosan részt vesz a szakiskolások, a főiskolai karra járó diplomás ápolók és védőnők gyakorlati oktatásában. A vizsgáztatásban a Magyar Ápolási Egyesületet is képviseli, mivel ott a gyermekápolási tagozat vezetője.

1996 óta a klinika ápolási igazgatója. Elvégezte az egyetem által szervezett egészségügyi menedzserképző tanfolyamot is. Holland-magyar kapcsolat segítségével egy évig Magyarországon és Hollandiában tanulta társaival együtt a szervezés csínját-bínját. Jelenleg az Egészségügyi Szakdolgozói Kamara budapesti szervezete gyermekápolási szekciójának vezetője.

Markáns érdekképviseletért

– A gyermekápolás változatlanul a szívügyem, a klinika igazgatója, dr. Fekete György professzor is maximálisan támogatja azt és nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a gyermekápolók minden szinten képviselve legyenek. Mintegy 110 klinikai ápoló és 40 asszisztens munkáját irányítom. Jelenleg az egyetemről csaknem 200-an vagyunk tagjai az újonnan megalakult fővárosi szekciónak.

Számomra természetes volt, hogy megkeressem a budapesti kórházakban és rendelőintézetekben dolgozó gyermekápolókat, közülük még további 600 csatlakozott a kamarához. Ez már együttesen jelentős létszám, a belépés folyamatos, mivel egy idő után – a törvény szerint – kamarai tagság nélkül, nem dolgozhat szakápoló az egészségügyben.

Nemcsak azt kell eldöntenünk, mennyi lesz a tagdíjunk, hanem azt is meg kell fogalmaznunk, mit akarunk elérni, mi lesz működésünk konkrét célja. Tudnunk kell azt is, hogy a kamara mennyiben képviseli markánsabban az érdekeinket, mint például a szakszervezet.

Változtatni a képzésen

– Mely feladatokat kell elsőként megoldaniuk?

– A szekció alakuló ülésén egy kérdőívet adtunk közre, mivel tudni akarjuk, miként gondolják a további működésünket a kamarai tagok. Az mindenesetre már kiderült, hogy a gyermekápolói képzésrendszeren rövidesen változtatni kell, Ehhez már javaslatokkal is készülünk a szaktárcának. Az unió országaiban nincs külön gyermekápolói képzés, már most is érezhető egyfajta hiány, mivel a jól képzett magyar gyermekápolók külföldön vállalnak munkát. Ha az érettségi után csak felnőtt ápolóképzés lesz Magyarországon, és arra a megszerzett ismeretanyagra épít a tanterv, akkor valóban nagyon nehéz helyzetbe kerülhet a szakma.

A pályakezdő munkavállaló nem fog csupán azért öt évig tanulni, hogy gyermekápoló legyen, mivel ez alatt az idő alatt befejezhet egy főiskolát, plusz egy posztgraduális képzést. Tehát jobban megéri majd a főiskolai kar diplomás ápolói szakára jelentkezni. Ebből eredően pedig egy olyan helyzet állhat elő, hogy elfogynak a gyermekápolók, illetve alacsonyabb minőségi színvonalon teljesítenek azok, akik „beugranak” erre a területre. Ez pedig megengedhetetlen és káros is.

Klinikánkon évente 8–15 ápolót (okleveles csecsemő gyermekápoló, intenzív terápiás szakasszisztens, egészségügyi menedzser, diplomás ápolónő) képzünk tovább, munka mellett, közép- vagy felsőfokon. Ezt anyagilag is támogatnia kell a delegáló klinikának. A fővárosi helyzet viszont ennél sokkal rosszabb képet mutat, hiszen folyamatosan mennek el más, kevésbé strapás területekre dolgozni az ápolók. Azt gondolom, megoldást jelenthetne a gyermekápolónő hiányra, ha a nappali oktatási rendszerben a felnőtt szakápoló és a gyermekápoló képzést a közös alapok után úgynevezett y-rendszerben szerveznék az iskolák, s a későbbiekben igény szerint a hallgató esti vagy levelező formában felvehetné a másik szakot.

– Milyen terveik vannak az év végéig?

– A közösségszervezés nagyon fontos, elsősorban tehát a kamarai szekcióban fogalmazzuk meg a további teendőket. Szűkebb házunk táján, a klinikánkon a munkatársaim saját maguk díszítik fel a gyermekek kórtermeit, hozott anyagból mázolják a kiságyakat, s színesre festik a falakat. Előfordult az is, hogy a szabadságuk alatt, társadalmi munkában tették mindezt. Nagyon lényegesnek tartom, hogy ez a pozitív hozzáállás, az áldozatos magatartás megmaradjon. Próbálok közös programokat szervezni, ahol fehér asztal mellett megbeszélhetjük a gondjainkat mind a kamarában, mind pedig a klinikán. Egy fiatal főiskolás kollégám TDK-munka keretében felmérést készít arról, hogy mennyiben befolyásolja a teljesítményt, a minőséget a kiégés szindróma. Kíváncsian várom a végeredményt.

Ilonka Mária