A 2005. február 14-én megjelent Semmelweis Egyetem újságban dr. Szalai Klára Toljuk együtt a tolószéket című írásában megszólítja a Hallgatói Önkormányzatot. Engedjék meg, hogy válaszoljak a cikkben közöltekre.

A szerző hivatkozásként egy Medikusbeli cikkre utal, amely állítása szerint a decemberi számban jelent meg. Csakhogy nem 2004, hanem egészen pontosan 1992 decemberében. Egy több mint 12 éves cikk (?!) nem feltétlenül időszerű. Azonban végigolvasva azt, kiderül, az oktatás helyzete (és itt elsősorban a klinikai oktatásra gondolok) ma hasonló cipőben jár, mint akkoriban, s a problémák megoldása egy tapodtat sem mozdult előre. Sőt, talán az egészségügy sajátos körülményei következtében tovább éleződött a probléma.

Oktatók Hallgatói Véleményezése

Szalai Klára kitér az Általános Orvostudományi Karon a tavalyi félévben bevezetett Oktatók Hallgatói Véleményezésére (OHV). Erre az európai uniós gyakorlatnak megfelelően hazai törvény kötelezi az egyetemeket, így a Semmelweis Egyetemet is. Célunk elsősorban nem az, hogy egyfajta revánsként vizsgáztassuk az oktatókat, vagy mint Szalai doktornő fogalmaz, hogy tonnaszámra gyűjtsük az adatokat, hanem, hogy az értékeléseken keresztül kiderülhessen, ki az, akit jó oktatónak tartanak a hallgatók. Meggyőződésem, hogy ez jelen körülmények között segítheti a helyzet javítását.

Szalai doktornő cikkében számos általánosítás található. Az általánosítás, jellegénél fogva, mindig kissé leegyszerűsíti az igazságot. Ugyanakkor nehéz feloldani, mivel magában rejti a féligazságok csapdáját. Annál, hogy a tanár az, aki középen áll, és éppen „retorikai praktikáit ötvözi pszichológiai készségeivel”, a diákok meg bambán maguk elé merednek, és különben is eszük ágában sincs orvosként dolgozni, azért árnyaltabb a kép. Mint sehol a világon, itt sem minden fekete és fehér. Közhely, hogy a klinikai oktatás válságos. A gyakorlatok gyakran elmaradnak, az oktatók túlságosan leterheltek, fáradtak, nem jut annyi idejük az oktatásra, amennyi megfelelő volna, valamint a korszerű tudás átadására sem nyílik mindenhol lehetőség.

Kiérdemelt megbecsülés

Mégis, minden területen van egy-két olyan oktató, akinek a gyakorlatára nem kötelességből jár be a hallgató, kivel bármikor beszélgetni hatalmas élmény; óriási szakmai tudás, emberség birtokosa. Ez a személyes kapcsolat roppant fontos (és sokat hangsúlyozott) egy olyan hivatás esetében, amelynél szokás mondani, az ember nem szakterületet választ, hanem mestert. Szerintem, az ilyen nagyszerű tanárok (a szó nemesebbik értelmében) megérdemlik azt az elismerést, amit az OHV a maga szerény eszközével tud nyújtani. A hallgatók ugyanis észreveszik, hogy ki az, aki csak könnyed tréfálkozásként használja a kedves kollégák megszólítást, s ki az, aki valóban komolyan gondolja. Közös érdek, hogy mindez felszínre kerüljön.

A tanár sine qua nonja a hallgató. A hallgató, aki ugyanúgy „letett már valamit az asztalra” azzal, hogy felvételt nyert, valamint kitartásról, elszántságról tett tanúbizonyságot a klinikumig vezető, valljuk be, rögös úton. Éppen ezért nem létezhet egyik sem a másik nélkül. Mindannyiunk érdeke, hogy a hallgatók nem ellenfelei (sic!), mint Szalai Klára írásában olvasható, hanem egyenrangú társai legyenek az oktatóknak. Mi készen állunk, hogy közösen találjuk meg a megoldást.

Békási Sándor ÁOK HÖK elnök