Jellinek Harry

Hosszas betegség után január 6-án elhunyt dr. Jellinek Harry, egyetemünk nemzetközileg is elismert Professor Emeritusa, a II. sz. Patológiai Intézet korábbi igazgatója. Múlt év őszén, a Magyar Pathologus Társaság kongresszusán, tanszéki utódai, munkatársai, tanítványai, magyar és külföldi tisztelői külön tudományos szekcióban méltatták munkásságát és ünnepelték 80. születésnapját. Betegségét feledtetve, előadásában a régi napjaira emlékeztető dinamizmussal foglalta össze kutatási eredményeit, és meghatottan köszönte az ünneplést. Nem gondoltuk, hogy utoljára láthatjuk.

Jellinek professzor 1924-ben született Rimaszombaton. Az ottani magyar gimnázium elvégzése után, szülővárosának Magyarországhoz történt visszacsatolása révén, Debrecenben kezdhette el orvosi tanulmányait, majd Budapesten folytatva, 1950-ben „summa cum laude” minősítéssel diplomázott. Medikusként a Rókus Kórház Patológiai Osztályán Zalka professzor mellett dolgozva kötelezte el magát a patológia mellett.

Mikor az 1934-ben megszüntetett II. sz. Patológiai Intézetet 1948-ben újra megalakították és annak élére Zalka professzort nevezték ki, vele együtt jött át az egyetemre. Tehetsége, fáradhatatlan szorgalma és rendkívüli munkabírása, szervezőkészsége révén pályáján gyorsan haladt előre, 1952-ben már tanársegéd, 1953-ban pedig adjunktus. Zalka professzor korai halála után Haranghy professzor mellett 1956-tól docensként igen nehéz anyagi és személyi körülmények között irányította az intézet rutin és oktatási tevékenységét. Megszervezte az 56 őszén kiégett intézet újjáépítését és bővítését. Régi sebészi ambícióit nem feledve, sebészekkel együttműködve, kutyakísérletekben tanulmányozta a sérült vagy hiányos érfal regenerációját. Ebből a témából kandidált 1959-ben. Mindenre figyelt, mindent jobbítani akart, mindenkivel szót értett és mindenütt megszerették. Egyre közismertebb lett és egyre inkább elismerték kezdeményezőkészségét, áttekintőképességét, lényegre törő, következetes tárgyalási stílusát. Így választották, minden leterheltsége ellenére, 1962-65-ig dékán-helyettesnek.

Angiopatológiai vizsgálatait, alapkutatási szinten is, az általa létrehozott, 1959-től egyre bővülő munkacsoport vezetőjeként folytatta. Szorgalmazta újabb és újabb metodikák bevezetését, és ha azok már jól működtek, a rutin patológiai anyag feldolgozásakor is elvárta alkalmazásukat. Személyre szabott feladatokat adott, példát mutatott, motivált, eszközöket biztosított, önállóságra, szüntelen önképzésre sarkallt, közösséget teremtett, de ugyanakkor mindent ellenőrzött, számon kért és publikáltatott. Minden ötletnek örült, minden problémában megértő, segítőkész barát, egyszóval jó ember, jó vezető, vérbeli tanár volt.

Haranghy László nyugdíjba vonulását követően egy évig megbízott intézetvezető volt, majd 1968 júliusától intézetigazgató professzor. Huszonöt éves igazgatói tevékenysége alatt számos kliniko-patológiai indíttatású, beteg- és rutin-centrikus oktatási reformot kezdeményezett és vitt sikerre az intézetben és a karon. A hallgatók szerették pózmentes, közvetlen előadásmódjáért, humoráért és azért, hogy mindig a gyakorlati orvosi tevékenység szempontjai, igénye szerint adta elő és követelte meg vizsgán az anyagot. A jelentkező hallgatóknak töredékét lehetett felvenni a tudományos diákkörbe. Nem tért úgy haza külföldi tanulmányútjairól vagy kongresszusokról, hogy ne szerzett volna tartós kutatási lehetőséget az intézet valamelyik tagjának. Szorgalmazta a külföldi kongresszusokon való szereplést, kapcsolatteremtést, a tudományos együttműködést.

Aktív résztvevője és formálója volt a szakmai és tudományos közéletnek. Hosszú éveken át elnöke, majd élete végéig tiszteletbeli elnöke volt a Magyar Arteriosclerosis Társaságnak és a Magyar Pathologus Társaságnak. 1984–2001-ig vezette az Országos Patológiai Intézetet és nemzetközi, valamint hazai tudományos és továbbképző kongresszusokat, konzultációkat szervezett. Tevékenységének nemzetközi elismerését jelentette, hogy 1983-ban ő volt az Európai Pathologus Társaság tiszteletbeli elnöke, megelőzően hat évig a társaság alelnöke volt. Tiszteletbeli tagja volt az osztrák, német és csehszlovák pathologus társaságnak. Kezdeményezte a Magyar Pathologus Társaság belépését a Nemzetközi Pathologiai Akadémiába (IAP), és megalapította annak Magyar Divizióját. Nemzetközi érpatológiai kutatásokat indított.

Külföldi kapcsolatait a magyar patológusok és az egyetemi oktatás javára felhasználva vezette a nyolcvanas években egyetemünk küldöttségét a heidelbergi, a freiburgi, a páduai és berlini egyetemmel kötött együttműködési szerződések tárgyalásain. Ezen tevékenységének elismeréseként az Egyetemi Tanács 1995-ben az „Egyetem Tiszteletbeli Konzulja” címmel tüntette ki.

Kutatói, szervezői tevékenységének és a nemzetközi kapcsolatok ápolásában elért eredményeinek elismerése számos kitüntetés, nemzetközi tudományos folyóirat szerkesztőbizottsági tagsága lett. Ezeken túl 1991-ben a Linser díjjal tüntették ki (Német Arteriosclerosis Társaság), 1993-ban a Freiburgi Egyetem tiszteletbeli szenátorává választották, 1994-ben a német angiológusok a Ratschow díj aranyérmével tüntették ki és 1995-ben a Heidelbergi Egyetemtől vehette át a Nagy Egyetemi Érmet. Közelgő 80. születésnapja alkalmából 2004. augusztusában a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével ismerték el munkásságának messze ható eredményeit.

Jellinek professzor korábbi munkatársai, tanítványai közül számos intézet- és klinikavezető professzor, főorvos és elismert kutató, oktató került ki. Ö maga mindent elkövetett, hogy embereinek és az új magyar orvosnemzedék arra érdemes képviselőinek nemzetközi elismertségét elősegítse. Számunkra ő – bár szép kort ért meg – mégis korán távozott és haláláig a fáradhatatlan kötelességteljesítés, a betegellátás, orvosképzés elkötelezett jobbítója, reformátora, az invenciózus kutató és a kollegialitás példaképe maradt, akinek emlékét szomorúan és hálával őrizzük. Gyászunkban csatlakozunk családtagjaihoz, feleségéhez és gyermekeihez. Mindnyájunk feladata, hogy művét folytassuk, példáját kövessük, és emlékét ápoljuk.

Prof. dr. Schaff Zsuzsa intézetigazgató
Prof. dr. Kádár Anna
Prof. dr. Kerényi Tibor