Sok értékelést hallgattam már végig életemben, többek között miniszterektől, vezérigazgatóktól, sportvezérektől, akik betöltött, de már lejárt munkakörükre visszatekintve, eredményeikről adtak számot, majd panaszkodtak a nehézségek miatt, sajnáltatták magukat. Számomra ez olykor dicsekvésnek tűnt, bár őszintén mondom, néha irigyeltem, de sohasem csodáltam őket. Úgy éreztem, hogy teljesítéseiket - sokszor érdemeiken túl - a társadalom általában busásan jutalmazta. Olykor játszottam a gondolattal, magam is szívesen lettem volna miniszter, vezérigazgató, sportvezér, de ma este, hogy végighallgattam egy volt rektor visszaemlékezéseit, más kép alakult ki bennem és egyet tudok, rektor soha sem lennék! A Semmelweis Egyetem Baráti körének január végi délutánján dr. Romics László akadémikus, az Egyetem rector emeritusa fenti címen tartott előadást az 1996 és 2000 közötti időszak kihívásairól. Jelen voltak az elmúlt 13 év előző rektorai: Réthelyi, Rosivall, Sótonyi professzorok is Az előadás nyomán egy céltudatos, határozott, a harcot vállaló, meg nem alkuvó vezető egyéniség képe rajzolódott ki a hallgatóság előtt, aki őszintén, kendőzetlenül beszélt mindazokról a nehézségekről, melyekkel az egyetemnek szembe kellett néznie. Mint mondotta, a harcra edződés folyamata már rektorhelyettesi időszakában (1988-1991) megkezdődött. Akkor még az rgyetemen a Minisztérium kemény irányítása érvényesült. Az adósságállomány "csak" 20 millió forint volt, ez rektorsága kezdetére (1996) 800 millióra emelkedett. A negatívum két fő oka az volt, hogy az rgyetemen a rendelések nem voltak világosan regisztrálva, továbbá, hogy egy alapjában rossz informatikai rendszer működött Romics professzor rektori tevékenysége két fő eredményének tartja egyrészt a Kútvölgyi kórház végleges integrálását az egyetem vérkeringésébe és ezzel annak jelentős értékgyarapodását. (Nota bene: az odacsatolás ténye már 1991-ben realizálódott). Másrészt az integrációt, mely 2000 év elejére érett meg és indult be. A különböző partnerségi próbálkozások után (ELTE, Kertészeti Egyetem, Gyógypedagógiai Főiskola, stb.) alakult ki a végleges kapcsolat. A hibák között említi, hogy az integrációs törekvések során rendkívül sok energia pazarlódott el, továbbá nem történt struktúra váltás (pl. a curriculumban), a legnagyobb rákfene pedig az intézmények szétszórtsága. Az sem lebecsülendő, hogy a vélemények az integrációval kapcsolatban ma sem egységesek. Nemcsak Romics professzor, rector emeritus expozéja, a felszólalók, az előző rektorok észrevételei, de az estét igazi kulturális eseménnyé tevő Telemann Barokk Trio (vezető: dr. Erdős Gábor) rövid koncertje is hozzájárult ahhoz, hogy a szép számban megjelent hallgatók tartós élménnyel gazdagodtak. Dr. Donáth Tibor

 

Lap teteje | Semmelweis Egyetem újság | 2004/1. szám | Előző cikk | Következő cikk