Egy éven belül harmadízben lengett fekete zászló a III. sz. Sebészeti Klinika bejárata felett. Mindhárman a 40-es és 50-es korosztályhoz tartoztak.

Most dr. Kriváchy Péter adjunktus munkatársunkat gyászoljuk. Meghalt 51 évesen. Szívhalál. Csak annyi ideje volt, hogy felállítsa a diagnózist és szíve már meg is állt. Itt az 50 évesek között arat a halál. Döbbenet és fájdalom, sírás és gyász, özvegy és árva marad nyomában. A nagy Kaszás sietve begyűjtötte „Isten rakott csűrjébe". Nem engedte, hogy élete teljes legyen, hogy örülhessen szakmai sikereinek, családjának. Szorgalmas élete gyümölcseit nem élvezhette. Shakespeare szavait idézve: „Nemes szív tört meg itt". Fáj a hiánya, de az elmúlás fölött győz a szeretet, az emlékezés és mi nem feledjük. Életpályája ugyan lezárult, de életműve a miénk maradt, melyből példát és erőt meríthetünk.

Hallgató korában ismertem meg Pétert. A Baross utcai II. sz. Sebészeti Klinika kutatólaboratóriumában volt tudományos diákkörös. A sors úgy hozta, hogy szakmai- és magánéletének mintegy kísérője és részese lehettem halála napjáig. Kapcsolatunk a kölcsönös tiszteletre és bizalomra épült. Ő talán az idősebb, tapasztalt vezetőt látta bennem, én pedig – személyében – egy talpig becsületes, törekvő, tehetséges munkatársra találtam. Sebész szeretett volna lenni, de ez az álma – rajta kívülálló ok miatt – nem valósulhatott meg. Ezért laboratóriumi-, majd belgyógyász szakvizsgát tett. E kitérő után, mint belgyógyász szakorvos tért vissza közénk, tért viszsza a sebészethez.

Hamarosan a klinika egyik meghatározó személyisége lett. Minden beteget megvizsgált, műtétre előkészített. Nyugodt, kiegyensúlyozott személyisége igen jó hatással volt a betegekre. Látták időt és fáradságot nem kímélő odaadását. A teljes emberrel foglalkozott, testi bajaival és psychéjével egyaránt.

A tudományos munka iránti érdeklődése elkísérte halála napjáig. Szakmájában megbízható, naprakész tudással rendelkezett. Nem csak folyamatosan tanulmányozta a szakirodalmat, de tudományos folyóiratokban is rendszeresen publikált.

Jelenléte és szakvéleménye nekünk sebészeknek mindig biztonságot adott. Őrá mindig lehetett számítani. Élete nagyrészét a klinikán töltötte. A mindenkori ügyeletesek számára nem volt meglepő, ha este 9–10 óra körül még beteget vizsgált, vagy az éjszakai órákban is fény szűrődött ki szobájából. Talán ez a megszállottság, hivatásának mindenekfölötti szeretete, a gyógyításba vetett hit, a magát nem kímélő életmód fordult ellene. Miközben másokért égett, önmagát pusztította, mint a Lámpás értelmiségi hőse Gárdonyi regényében. Neki ez az életforma természetes volt.

Péter igazi lokálpatriota volt. Boldog, jövőbeli reményeinek színtere az „édes” györöki föld és a Balaton volt. Őt azonban nem csak szűkebb hazája, de az ország jövője, jóléte is foglalkoztatta. Társadalmi célokért, a magyarság érdekeiért bátran kiállt, demonstrált. A magyarság eszményei és történelmi ereklyéi iránti tisztelete, a magyarságtudat ápolása fontos helyet foglalt el eszmerendszerében. Röviden: igaz hazafi volt. Emlékét megőrizzük.