Dr. Kliment László vagyok, körzeti főorvos, szakorvos, közalkalmazotti főtanácsos és az Egészségügyi Minisztérium díszdiplomájával megbecsült közelmúltban nyugalomba vonult körzeti orvos.

1956-ban szigorló orvostanhallgatóként a kecskeméti kórház sebészeti osztályán tanultam a medicinának e szép ágát. Október 20-a körül levelet kaptam dr. Haynal Imre professzorunk fiától, Andristól, aki csoporttársam volt és később a Forradalmi Bizottság elnöke lett az évfolyamon. Lényege ez volt: "Gyere vissza az egyetemre, de azonnal, mert neked való események vannak itt!" Így is tettem és meglepve tapasztaltam, hogy a rövid két hónap alatt, míg távol voltam, milyen nagy változások történtek. A falakra felhívások, pontokba szedett óhajok voltak kitéve, s felhívták a figyelmem arra, itt most már nyíltan kell beszélni, mert szabadságot szeretne a nemzet, szabadságot szeretne az orvostanhallgató a maga területén és egész hazánkra vonatkozóan is. Ennek pedig feltétele, hogy a szovjetek takarodjanak ki az országból.

Nem volt hol lakjak. Az egyetem segítségével a Hársfa utcai diákszállóban kaptam helyet, holott már nem számítottam medikusnak. Köteles voltam a cselédkönyvezést is folytatni. A Péterfy Sándor utcai kórházban azzal fogadott Gálócsy főigazgató, hogy "itt egymásba érünk, ide nem jöhetsz", a Rókus Kórházban azonban szívesen fogadtak.

Október 22-én a szállóban lakó fiatalok elmondták, hogy ők most elmennek a Várba, ott a külföldiek diákszállójában fognak gyűlésezni és előre megmondják, hogy a rendszer azonnal megszűnésére szavaznak majd. Reggel hatkor az ágyamban költögettek ezek a másod- harmadévesek, s azt mondták: "Ma 23-án kimegyünk az utcára!" Délelőtt elmentem az egyetemre, hogy megnézzem, mi a helyzet, hiszen részese akartam lenni ennek a tüntetésnek. Ott több órát vártam legalább négy- ötszáz hallgatóval együtt, miközben olyan híreket kaptunk, hogy a felvonulás elmarad, máskor lesz megtartva, és hogy a többi egyetem se vonul ki. Az információkat felső szinten egy Pataki nevű adjunktus kezelte, akiről tudtuk, az a ritka személy az Orvosegyetemen, akinek kormányzógyűrűs doktorátusa van. De őrá sem hallgattunk, hanem kora délután elindult a menet – önmagától.

Csodák csodája, mikor az Üllői út 26-ból a Körúthoz értünk, ott már vonultak más egyetemek csoportjai. Húszas sorokban, az úttestet elfoglalva mentünk, s a Rákóczi téren, a villamos járdasziget magasságában, érdekes jelenségre figyeltünk föl: utolért és lassított mellettünk egy gyenge minőségű gépkocsi és annak bal hátsó ablakát lehúzva, Nagy Imre szólt hozzánk. Ezt kiáltotta: „Fiúk, menjetek haza, mert egy nemzet sírját áshatjátok meg!” Azt is mondta: „Én leszek a miniszterelnök!”

Folytattuk utunkat a Rákóczi út sarkáig és tovább a Margit hídig, miközben oldalról egyre többen csatlakoztak hozzánk. A Bem szobornál már hatalmas tömeg hallgatta a szónokokat. Veres Péterre emlékszem, aki olyan általánosságokat mondott, hogy kifütyülték.

A további eseményeket százszor is megírták, ezért csak néhány személyes emlékemet idézem föl. A Parlament előtti tömegben két katonatiszt mellettem arról beszélt, hogy "ezeket géppuskatűz alá kell venni". Rájuk szóltam, takarodjanak vagy emberhalál lesz. Elmentek. Nyolc óra körül értem a Nemzeti Múzeum elé, akkor már fegyverropogást lehetett hallani. Nemsokára, a Bródy Sándor utcában, első lövési sérült betegemet kellett ellátnom. Hasba lőtt egyetemista volt, súlyos sokkos állapotban. Először láttam bemeneti nyílást, igen kicsi volt. Később a Soroksári úti Lámpagyárból és Csepelről fegyver érkezett, és megkezdődtek a szabályos harcok. Éjféltájban mentem haza, útközben láttam, amint a Szabad Nép székháza előtt az iratokat égették.

Másnap a diákszálló lakóinak egy része, a falusi gyerekek hazaindultak szüleikhez. Az ottmaradók engem, mint korelnököt megkértek, hogy segítsek, mivel se élelmük, se pénzük nem volt. Bohus bácsi, az egyetem pénztárosa örömmel aláírta a rendkívüli segélyeket, a menzák pedig együttműködve szolgáltatták a jó élelmet. Később kaptunk többek közt svéd sajtot – egy-egy pléhhordó egymázsás volt – amit magam görgettem a dékáni hivataltól a Hársfa utcába. Láttam, hogy faluról érkezett kocsikról ingyen osztogattak még fél disznókat is.

Tőlünk a harcok támogatására 10-15 hallgató fegyvert ragadott. Rendszeresen átjártak a szomszédos Royal Szállodába, ahonnan a Körúton garázdálkodó szovjeteket közvetlenül lőni tudták. Éjjel harcoltak, nappal láttam őket valamelyik szobában aludni.

Október 25-én későbbi feleségemmel az Astoriánál jártunk és azt láttuk, hogy a szovjet tankokra civilek szállnak fel, s megölelik egymást az orosz katonákkal. Egyikünk se állt még tankon, most fölmásztunk az egyikre. Elindultak a harckocsik és a nép, s már a Toldi mozinál jártunk, amikor rossz előérzetem támadt. Leugrottam, lerántottam és elkaptam jövendőbelimet is. Már messze jártunk, mikor a Parlament felől nagy lövöldözést hallottunk. Lőtték a fegyvertelen tömeget, aratott a halál.

Máskor Sztálin ledöntött bronzszobrát néztük meg a Körúton, az EMKE saroknál. Sok ember volt körülötte és rajta, s egyszer csak egy férfi holtan esett össze. Orvlövész golyója találta el, mint mondták, ez nem az első ilyen eset volt, de most a felkelők tetten értek és elfogtak négy rendőrt. Egyikük fiatal volt és fejsebből vérzett, bőségesen. Leendő feleségem kieszközölte, hogy elengedjék. Elláttuk a könnyű sérülést és az „éjjel-nappal” közért hátsó kijáratán útjára engedtük. A többit alighanem kivégezték, mert a pincéből lövéseket és ordítást hallottunk.

Már konszolidálódni kezdtek a viszonyok, amikor november 4-én újra megjelentek a szovjetek. A fronton többször megsebesült édesapám történetein okulva, meghagytam a diákszállón maradt fiataloknak, hogy a pincében a falak mentén úgy helyezkedjenek el, hogy az ablak vonalában nem tartózkodjék senki. Ketten, akik nem fogadták meg a tanácsot, azonnal meghaltak, amikor az oroszok tüzet nyitottak a pinceablakon át. Másnak nem esett baja. Én ekkor már a Rákóczi út 32. alatt laktam, jövendőbelim szüleinél, egy ugrásnyira a Rókus Kórháztól. Az oroszok belelőttek a házba, előttünk kiégett két lakás, míg én a hátsó fronton lévő szobámban kimerültségemben átaludtam az eseményt. Mikor elmentek tankjaikkal, egy házbeli fiú kilesett utánuk. Fejbelőtték: azonnal meghalt.

Volt-e következménye évfolyamunkra az egyöntetű kiállásnak? Bizony volt! A kedves, szerény, summa cum laude-várományos Tóth Ilonkát hamis vádak alapján kivégezték. Minden évben fölkeresem a sírját a megfelelő napon. Egy Hegedűs nevű évfolyamtársunk, aki kommunista volt, a Köztársaság téren esett el. Sokan látták, hogy fehér köpenyében sebesülthöz hajolt le, mikor a Pártházból lelőtték. A diplomaosztáskor legalább 35 társunk hiányzott. Legtöbbjük elhagyta az országot, szétszóródott a világban, hogy ne kelljen szovjet uralom alatt élnie.

Szomorúan tapasztaltam tavaly, hogy az egyetem évfordulós megemlékező ünnepén az ifjúság nem vett részt. Eszembe jutott, hogy amikor sebészetből szigorlatoztam, akkor ugyanott, az egyetem udvarán éppen temettek. Míg Rubányi professzor úr az indexembe írta a jelest, az ablakból néztem, hogy a sírokat gyászolók kis csoportjai veszik körül.