Hervei Sarolta

Orvos sosem szakad el hivatásától, amíg él, addig foglalkoztatja szakmája fejlődése. A 80. születésnapját nemrég ünneplő dr. Hervei Sarolta továbbképzésekre jár ma is. Élete, pályája csaknem három évtizeden át kapcsolódott össze a II. sz. Gyermekgyógyászati Klinikával. Kérésünkre emlékeiből szemezgetett.

„Mindig gyermekgyógyász akartam lenni. Kislánykoromban komoly betegség támadott meg, Petényi Géza kezelt (ki később 1946-tól 1965-ig állt a II. sz. Gyermekgyógyászati Klinika élén), elmondtam neki, hogy az ő hivatását szeretném választani én is. Megígérte: ha megnövök és elvégzem az orvosegyetemet, majd együtt dolgozhatunk.” – meséli Hervei doktornő. Amikor aztán medikává cseperedett, ismét összetalálkozott egykori gyógyítójával, ki gyermekgyógyászatot oktatott az egyetemen. „Nagyon érdekes, fantasztikusan művelt, kiváló előadó volt, mindenki nagyon becsülte és tisztelte. Megismert engem, és újra megerősítette ígéretét: lesz helyem nála a diplomázás után.” Mégsem volt ilyen egyszerű a pályakezdés. „Amikor 1951-ben végeztem, mentem a kinevezésemért a káderbizottsághoz, ahol közölték: magának sem káderlapja, sem állása nincsen. Erre Petényi professzor is utána nézett a dolognak. Borús arccal jött vissza: nem intéztem semmit, mert kirúgtak – mondta lehangoltan. A Kossuth-díjas professzort kirúgták a minisztérium irodájából, mert merészelt egy osztályidegen ügyében – apám gépgyártulajdonos volt korábban – eljárni. Ültem otthon a diplomámmal a kezemben, és sírtam.”

Teljesült álmok

Két heti búslakodás után a doktornő megint bement a káderbizottsághoz, hogy tegyenek már végre valamit, mert dolgozni szeretne. „Akkor megszántak, rendben, mondták, kap központi gyakornoki státuszt, de magának kell keresnie a helyet, ahol hajlandók befogadni. Elmentem az István Kórházba, Lukács József professzorhoz – nagyon ismert volt akkoriban, ő írta az első csecsemőgyógyászati tankönyvet –, aki a legnagyobb örömmel alkalmazott. Négy hónap múlva azonban az irodájába hívott: baj van, mert a minisztérium meg akar szüntetni egy központi gyakornoki státuszt, és a kórház pártbizottsága ragaszkodik hozzá, hogy a magáé legyen az. Próbálkozzon a szomszédos László Kórházban, ott nagy fellendülés kezdődik, új, kiváló embert tettek meg igazgatónak. Megkerestem hát Ferecz Pált – ő is nagyon közismert személyiség volt, mert Budapest ostroma alatt szüleiket vesztett gyerekeket mentett, és a Baár-Madas Református Gimnázium pincéjében a svájci vöröskereszt segítségével szükségkórházat rendezett be, ahol szinte csodákat művelt, könyv is íródott erről. A főorvos azzal a feltétellel vállalta a kórházigazgatást, hogy 14 segédorvosi státuszt kap azonnal. Maga lesz az egyik, akit alkalmazok – mondta nekem. Nyomban a gyermekosztályra kerültem, 1955-ben szakvizsgáztam. Orvosi életem egyik legnagyobb élményét jelentette azokban az években, hogy az infúziós kezelés hatására, jelentősen csökkent a bélhurutos csecsemőhalálozás.”

Elérkezett az 1957-es esztendő. Híre ment, hogy a forradalom után a Petényi klinikáról 14-en elhagyták az országot. „Bekopogtattam a professzorhoz: hallom, mi történt. Igen, válaszolt, de maga jön ide, ugye? Akkor már roppant egyszerűen ment a kinevezés. Tanársegéd lettem a csecsemő kardiológiai osztályon, a híres-nevezetes Fonó Reneé főorvos mellett. A következő évben megbíztak a klinika transzfúziós szolgálatának a vezetésével, felügyeltem a vérkonzervek tárolását, kiadását, tartottam a kapcsolatot a Heim Pál Gyermekkórházban működő véradó központtal, előzőleg bejártam oda tanulni a teendőket meg a Péterfy Sándor utcai Kórház hematológiai osztályára is, ahol kiképeztek csontvelő- és vérképvizsgálatra. Szerettem ezt a munkát. 1960-ban a beteg újszülöttek és csecsemők húszágyas osztályának vezetője lettem. Sikerült elérnem, hogy a sárgaság miatt vércserére szoruló apróságokkal ne kelljen átszaladgálni a másik épületben lévő műtőbe, hanem elvégezhessük a beavatkozást helyben. Megteremtettük ehhez a megfelelő feltételeket. Bevezettük a kékfénnyel történő kezelést is, mellyel sok vércserét takaríthattunk meg.”

Legszebb sikerélmény

Idővel adjunktus lett és neonatológus, kandidátusi disszertációját az újszülöttkori icterus szövődményeiről, a vércserét kísérő anyagcsere-változásokról és vérképproblémákról készítette 1981-ben. „E speciális témáról több mint 10 éven át tartottam magántanárként kurzust ötödéves medikusoknak magyar, majd német nyelven is. Leginkább tanítványai örültek a gyermekgyógyász vizsgához nagy segítséget adó könyvemnek (Icterusos újszülött, 1978), melynek németül megírt változatát Bécsben és Münchenben árulták. Számos közleményben dolgoztam fel az osztályon szerzett tapasztalataimat: 99 gyerek állapotának alakulását követtük éveken át. Közülük 11-nél találtunk, sárgaság okozta szövődményként, a hallás- és az egyensúlyszervet működtető nyolcadik agyideg-sérülést. Néhányuknak emiatt halláskiesésük volt, de olyan csodálatosan kezelték őket a gyógypedagógusok, hogy megtanultak szájról olvasni, egyikőjük még németül is. Fogtechnikus lett, Svájcba ment tanulmányútra, ahol egy ottani fogorvos beleszeretett. Gyönyörű meghívót kaptam tőlük az esküvőre. Sok kellemes emlékem van a klinikán eltöltött 27 évről, de ez volt az egyik legnagyobb sikerélményem.”

1986-ban váltott, gimnáziumokban lett iskolaorvos, nyugdíjasként pedig az I. sz. Női Klinikán vett részt az osztályos vizitben és a problémás újszülöttek vizsgálatában. Emellett magántanárként továbbra is tartott előadásokat neonatológiából ötödéves orvostanhallgatóknak magyarul és németül. „Hálából és köszönetből Csömör Sándor professzor, akkori klinikaigazgató megszerezte nekem a címzetes egyetemi docens titulust. Oktatóként nagyon fontosnak tartottam, hogy tanítványaim alaposan elsajátítsák az újszülött-vizsgálat technikáját. Aztán végigvettük az újszülöttkori problémákat: a táplálást, a fejlődést, a jellemző betegségeket. Ügyeltem arra, hogy ne menjen el tőlem medikus ezen alapvető ismeretek nélkül.”

Szakmai elégedettség

Noha a 90-es évek elején felhagyott az oktatással és a gyógyítással, a szakmától mégsem távolodott el. „Eljárogatok a gyermekgyógyász társaság üléseire, és a továbbképzésekre is, korábban a II.-es, újabban az I.-es Gyermekklinikára, izgatnak a tudomány újdonságai. Néha irogatok, legutóbb a Tál és Kendő című lapban jelent cikkem visszaemlékezéseimről. Jól választottam, hogy gyermekgyógyász lettem. Mivel nekem nem volt saját gyerekem, nem csak szakmai megelégedést okozott, hanem még kis kárpótlást is adott, hogy mások gyerekeiről gondoskodhattam, gyógyíthattam őket.” – fejezi be történetét dr. Hervei Sarolta.

T.A.