Nagyon szeretek elutazni és szeretek megérkezni a mégoly hosszú útról is. Ellentmondásnak tűnhet, hogy egy állítás és annak az ellentéte is igaz. Hogy mégis lehetséges, annak megtapasztalását megadta nekem az Isten. Kinyitotta az óriás India kaput, amin régen vágytam átlépni. Elkezdtem bontogatni a gondolat boglyot, hogy vajon mi a legalapvetőbb különbség a nyugati és a keleti ember gondolkodásmódjában? Ami először szembeötlik, az a többpólusú igazság mindennapos jelenléte. Ez eltér a mi formális logikán edzett gondolkodásunktól. Egyszerre, egy időben ugyanazon a helyen igaznak fogadnak el egy állítást és annak akár ellentettjét. Az igaz-hamis pólusok értelmüket vesztik, a logikának e szabálya ott nem működik. És jól meg is férnek a különböző igazságok, vallások, istenek és népek az egy meleg nap alatt. Ellentmondásnak látszik az is, hogy a reinkarnációs hitvilágú ember életének célja nem más, mint a lét szakadatlan körforgásából, az újjászületés kényszeréből való menekvés. Az élet célja a földi pálya befejezése, végső kilépés az anyagi létekből. Ezt persze csak az istene haragjától félő nyugati ember gondolja ellentmondásnak. Ott nem az istenektől tartanak, hanem a karmától, ami elkerülhetetlenül adja vissza a következő életben, amit a korábbi alapján az illető kiérdemel. Sorsát tehát az ember maga alakítja, s ebben magára van hagyva. Ugyanakkor az univerzum felől nézve minden élőlény azonos értékkel bír, senki nem különb, vagy elsőbb a másiknál: mind ugyanannak az egységnek a része, alkotó eleme. Az indiai mitológia is dúsgazdag istenekben, pontosabban Isten különböző megnyilvánulásaiban. Mindenki azt az istent imádja, amelyik neki tetszik. Ezek az istenek és nekik naponta áldozó híveik bár szegénységben, de békében megférnek egymás mellett a folyton tűző nap alatt. A folyók melletti városokban élők például este fél hétkor összegyűlnek a parton, hogy áldozatot mutassanak be a nőnemű személyként tisztelt folyónak. Virágszirmok, füstölők, tűz és vajmécsesek a kellékei az élő zenével és énekkel zajló rituálénak. Boldog odaadással ringatóznak és átadják magukat a repetitív ritmus áradásának. Ilyenkor kézzelfoghatóan is érezni a szeretetet. Menetrend ugyan nincs, vagy ha van is, lazán kezelik, a KRESZT sem tartják be, mégis mindenki odaér a céljához. Az ott nem kérdés, hogy mennyi idő alatt és milyen körülmények között… Egy biztos: az onnan visszatérő menetrendszerű pontossággal megjósolhatóan már nem ugyanaz, mint aki odatért.

Tolnai Kata